WAW! Tokyo 2014 Shine Weeks Event at Saitama, Seiko Hall (szeptember 16.)

Szóval, ami miatt korábbra ideérkeztünk az egy szimpózium volt (eredetileg 18-án kellett volna érkeznünk, de én nem bántam, mert ennyivel több időm van kalandozni ebben az országban), mégpedig a WAW (World Assembly for Women), ahol meghallgathattuk Mireya Solis és Leonor Beleza előadását a nők előrejutásáról, és a társadalomban elfoglalt helyükről, továbbá a politikai szerepvállalásukról, na meg persze arról, hogyan is lenne ideális a családok felépítése és szerepmegosztása abban az esetben, ha az anyák dolgozó anyák...

Annak az épületnek az előadó termében volt (mit terem, csarnok!), amelyben mi az összes fontos dolgunkat fogjuk intézni, ezért is hívja Ancsi a Fontos Dolgok Házának.

Miközben vártuk az előadókat, szépen, egyen feketében (kivéve, akik nem), osztogattak nekünk zászlókat, először portugált, hogy meglengessük, miközben a portugál vendég érkezik, ám ekkor...

(hatásszünet)

Megvolt az első földrengés. Valahol Iwaki megyében volt a központja, és az utórengéseket észleltük mi. Nem volt semmi különös, pont olyan volt, mintha Pesten elment volna mellettünk a hídon egy villamos. Megszólalt a jelző, hogy földrengés van, mondogatta: Jishin desu, jishin desu. A japán lányok kijöttek a féltető alól, néztünk kicsit egymásra, mint a meglepett barikák, aztán egy másodperc alatt elmúlt az egész és folytattuk tovább a vendégek üdvözlését. Ott voltak a JIU-sok is, szóval Szabinával egymás mellett álltunk, a végén még kissé örömködtünk is, hogy legalább egymás mellett voltunk. (aztán este mondta a kínai lány, hogy ilyet még sosem ért, ez volt eddig a legnagyobb, mióta itt van, közben meg semmi sem volt, épphogy egy Richter-skála szerinti 3-4-es lehetett. Érkeztek a vendégek, mi meg vadul lengettük a portugál zászlót, aztán meg az amerikait.

Érdekes előadások voltak, de sajnos én majdnem bealudtam, ugyanis az időeltolódás nagyon keményen beütött többször is. Persze, a többieket is megviselte, de igazán felocsúdtak akkor, amikor hátranézve meglátták Kei-chant, aki édesdeden szinte átaludta az egész szimpóziumot. *szóval így élik túl a japánok a sok éjszakázást; alszanak bárhol és bármikor*

Úgyhogy nem sok választásunk maradt, mint beszélgetni a papírjainkon, hogy legalább valamennyire ébren tudjunk maradni... meg rajzolgattunk is kicsit, ugyanis abszolút nem tudtunk figyelni, persze ez nem az előadók hibája volt, hanem az időeltolódásé.

Ezek után volt egy kisebb teaparti, állófogadás, ahol ehettünk végre valamit, mert majd éhen haltunk, de csak ehettünk volna, mert a kínai cserediákok repülőrajttal vetették rá magukat az ennivalóra, és aztán nem is mozdultak onnan (tudnak vmit, kéremszépen) szóval kissé kiszorultunk. (A művelt ázsiai nemzet, amelyhez képest mi nagyon is műveletlennek számítunk itt Ázsiában, no, meg néha nagyon is bunkónak tartanak minket... noshát, tapintatban úgy látszik, még mindig tudnánk tanítani valamit mi is...) *bocs, de megszólalt az önérzetem*

Egy szerencsénk volt, hogy a délben kapott bento valamennyire életben tartott minket estig.

Szóval, hogy kellemesebb vizekre evezzünk, ezután hazamentünk a kollégiumba, és ettünk (megint), továbbá próbáltuk magunkat kifárasztani, hogy aludjunk. Nos, ez nem igazán ment, szóval megint hajnali 3-ig tartottuk egymásban a lelket.