1. Szituáció: Szemináriumon beszélgetünk a többiekkel magyarul, hogy majd megint késni fogunk a kedvencbácsi órájáról (kedvencbácsi amúgy magyartanár, de eddig azt hittük, hogy csak magyar politikát kutat, nyelvismeret nélkül). Mondta, hogy hallotta az irodában, hogy össznépi orvosi vizsgálat lesz, és kérdezte, hogy az most akkor meddig tart. És ahogy magyarul morfondírozunk éppen, simán magyarul rákérdezett: "Nem fél háromig? Mert én úgy hallottam. Mindenesetre, majd gyertek be ha tudtok, ha meg nem, akkor nektek ez szabad óra." Ó, mami, láttad volna a fejeket Kedves Olvasó, színtiszta sokk volt. :'D
2. 2 darabos irtó aranyos mágneses könyvjelző szett csak 108 yen! (Odahaza 700 ft egy darab, hátkéremszépen...)
3. Kétszer voltam momiji-n (vörösjuharlevél-nézés), de most megyek majd vasárnap harmadszorra is! Ezt ugyanis: Nem. lehet. megunni. PONT
4. Egy csekket az éjjelnappaliban is be tudsz fizetni, bármikor a nap folyamán. Mert az éjjelnappali bizony 0-24-ben nyitva van, minden nap. Még tájfunkor is.
5. Játszani tudsz a tv-vel. Kölyökklubhoz hasonlatos gyerekműsorokban a távirányító színes gombjait nyomkodva Comondor 64 stílusban tudsz nemcsak az élő, hanem a felvételről leadott tv-műsorban is részt venni, és mindenféle "gonosz lények" legyőzésében tudsz segíteni a mágikus pontok átküldésével. (És a tv még kedvesen ki is írja, hogy a műsor ugyan ismétlés, de a számláló a jelenlegi részvételi arányokat mutatja.) Nyomkodtuk is nagy boldogan 8000 másik emberrel együtt a távszabályzót! :D
6. Egy mosógép 9 kiló ruhát tud kimosni egyszerre, és kezdésnek csak pörgetgeti a ruhákat, majd a súlynak megfelelően saját maga szabályozza a vízfelhasználást (és ha nem elég, tölt utána). "Háziasszony-álom"
7. Saitama megyében 6-7 fajtára szortírozzuk szét a szemetet, de Koyama tanárnő szerint egyes helyeken 30 típusra szétosztva kell gyűjteni az otthonokban. Óh, mami....
8. Skanzenben van Ghibli kiállítás... Gondolom, már mindenki tudja, mi lesz ebből. Naná, hogy ott lesz a helyem! Apropó! Igen, hiába néznek ki egyes városrészek Japánban skanzennek, van külön egy erre a célra épített park is.
9. Két szó csak Kedves Olvasók: Cassis Orange (japánul: Kashisu orenji / Kasiszu orendzsi) jéggel, na, jó, ez így három...
10. Megyek telefont venni, igen, végre megyek telefont venni! *.* Mert megkaptam a fizetésem. Ez a nap egy jó nap, annak ellenére is, hogy nyálkás, esős idő van.
10+1. Jutalomkép: Nemzetközi Egyetemrészleg kampuszán Tokió szívében egy hatalmas (szerintem műanyag) dinócsontváz:
A fesztivál közeledtét már hetek óta ezek a lámpások hirdették...
Bunkasai (bunkaszai = iskolai fesztivál), általában November 2-4. között, a miénk pedig
azért Komasai, mert az iskolánk kabalái a fiú orrszarvú Jo-kun (Dzsó-kun) és a
lány (szintén orrszarvú) Koma-chan (Koma-csan). Igen, orrszarvús egyetemre
járok! :D De ha egyszer olyan édesek a kabaláink!
No, kérem, az iskolai fesztivált úgy kell elképzelni, hogy
ha külföldi vagy, akkor a 3 napos fesztivál = 2 nap éjszakázás, 3 nap munka, 1
nap szórakozás...
Így nézett ki a színpad:
"Hamisíthatatlan Komasai, mosoly és hagyomány" - áll a táblákon
Készítettünk 3 plakátot, amelyek Magyarországot mutatták be
(híres feltalálók, térkép a nevezetességekkel, magyar népmesék), illetve a
kiállítócsarnokban feldíszítettük a bemutatóasztalt (hímzásekkel, népi
babákkal, használati tárgyakkal, könyvekkel és egy ostorral is), és szereztünk
egy kivetítő képernyőt is, amelyen a magyar népmesék DVD ment japán felirattal.
A díszítéssel elment egy teljes nap, ugyanis hol esőben kellett áthozni a TV-t
esernyőkkel és ponyvákkal védve (röpke 2 és hatnulla utána értékű volt a TV
yenben), hol pedig próbálni kellett az éneket, a táncot, ugyanis még műsort is
adtunk elő. Úgyhogy két hektikus napi próba, éjszakázás és a díszítés után
végre belevághattunk a fesztiválba, ahol népviseletben pózolva kellett fogadnunk
a vendégeket, és válaszolni a kérdéseikre, illetve bemutatni nekik az országot.
Igyekeztünk a pozitívumokra koncentrálni, a környékről rengetegen érkeztek kis-
és nagycsaládosok, nyugdíjasok, dolgozó emberek, ugyanis november harmadika a
kultúra napja Japánban, ami szünnap. Körülbelül 500 látogatót fogadtunk a 2 nap
alatt, és majdhogynem azt éreztük, hogy többet tettünk a hagyományaink ápolása
és bemutatása érdekében, mint bármelyik küldöttség. Ugyan beosztás szerint
dolgoztunk, de így is annyi volt a feladat, hogy csak lopva tudtunk kiszaladni
enni 1-1 takoyakit, kureput vagy okonomiyakit. (Azért mondjuk a 3 nap fesztivál
3 banános csokis kurepu egész jó arány, de most hogy így írok róla, nagyon
szívesen ennék egyet, így, az éjszaka kellős közepén.)
Készül a népmesés plakát
Ők tartották bennünk a lelket az éjszakázások során
Mindkét nap természetesen elő is adtuk a műsorunkat, ami az
alábbiból állt: 1. Tavaszi szél, 2. Érik a szőlő (csárdással), 3. Erdő, erdő,
erdő, 4. Béreslegény, 5. 67-es út, 6. Magyarország és végül eltáncoltuk az
Ördög útját (Ördögtánc), amelybe mindkét nap lehetősége volt a közönségnek
beszállni. Megjegyzem, nagyon élvezték nézni, ahogy egyre gyorsul a tánc, mi
meg rendesen kitettünk magunkért, hogy tartsuk a tempót, na, de hogy mikor
nekik is táncolni kellett, milyen jól szórakoztak!
A magyar csapat egyik fele
Nehéz leírni, milyen nemzetközi kavalkád volt ez, de úgy
érzem az alábbi apró jelenet elmond arról valamit, hogy milyen jó dolog is ez:
a fesztivál végén, mikor a malájok műsora zajlott utolsóként a csarnokunkban,
az összes cserediák beállt, a saját népviseletében táncolni! Mondjuk, én még az utolsó ilyen csarnokos bemutatós rohangászós "munkanapra" beiktattam egy kis valódi munkát (baito = részmunka), amiért még fizetnek is, ugyanis vágóképeket vettünk fel az iskola újonnan készülő imázsfilmjéhez, amelyben a lengyel lánnyal kellett elmondanunk pár angol szöveget, amelyben a Mizuta Múzeumot, meg a Nemzetközi Központot mutattuk be. (Aznap gyorsan kezünkbe nyomták a szöveget, amelyet végül a felvétel előtt tanultunk be gyorsan).
Sokféle embert ismerhettem meg ez alatt a 4 nap alatt,
rengeteg dologról beszélhettünk, úgy érzem bölcsebb emberré váltam, a
cserediákok pedig jobban összekovácsolódtak, mint annak előtte, és én pedig rettentő
hálás vagyok mindezért.
És nem utolsó sorban, mindig jólesik, ha összetalálkozunk,
és mosolyogva üdvözöljük egymást a hétköznapokban.
Fesztiváli forgatag
Táblákkal és beöltözve hirdették az ételeket, amiket kapni lehetett... igen, az ott egy fiú...
Kilátás a könyvtár 9. emeletéről
Miután a két nap lement, és elpakoltunk, meg megvolt a közös
fényképezkedés, az utolsó fesztiválnapot megkaptuk szabadnapnak. Kissé kimerültek voltunk ugyan, de feltett szándékunk volt, hogy miután éjjel hazamentünk, másnap bemegyünk. Ugyan a reggeli kelést módosította, hogy este a lányokkal partit tartottunk, beszélgettünk ettünk és ittunk umeshu-t (legjobb dolog! 8% tömény aszaltszilva/friss szilva "pálinka" a pálinka selymességével ötvözve). Mondjuk ezt másnap is megismételtük, dehát erre való az összekovácsolódás. Úgyhogy
tekintve, hogy az iskola mellett lakunk, nem átallottunk átmenni, és belevetni
magunkat az élvezetekbe! Ültünk a rózsakertben, felmentünk a könyvtár 9. emeletére, hogy lefotózzuk a kilátást, ettünk fesztiváli ételeket,
hajrá-lányokat néztünk, illetve hip-hop táncharcot, fotózkodtunk az egyetem
kabaláival, szóval, egy nagyon kellemes napot töltöttünk el együtt.
Kurepu - azaz ropogós palacsinta, tejszínhabbal,
banán-csokival (eper-banán, áfonya-banán),
és corn flakessel, a legjobb dolog!
Kimchi udon és okonomiyaki.
Utóbbi tipikus fesztiváli étel,
káposztás palacsinta-szerűség mindenféle jóval,
és majonézzel!
Jo-kun (sárga), Koma-chan (barna), és egy csapat leány :D
Hajrá lányaink, a Blue Cats
Pihentünk is egyet a rózsakertben
Az álom garnitúrám!
A táncharc végeztével barátságos fotózkodás kezdődött
Bárcsak elmondhatnám, hogy: Jövőre is ugyanitt, ugyanekkor!
Mivel nem sok lehetőségem volt a nagy rohangászás közepette képeket vagy videókat készíteni, így csak az utolsó nap lőtt képeket tudom megmutatni. Mire visszaértem az asztalhoz a gépemmel, addigra már pont lepakolták, pedig olyan szívesen megmutatnám, hogy rendeztük be a magyar oldalt!
Illetve készítettem egy videót azokról a fellépésekről, amelyeket a fesztivál utolsó napján elcsíptünk:
Mindenki nagyon ügyes volt, nagyon tetszettek a fellépések, és hihetetlenül jól éreztük magunkat!
Még október végén behívtak minket EÜ vizsgálatra, hogy
leellenőrizzenek minket, megnézzék, történt-e valami velünk mióta leadtuk az
orvosi papírokat (vagy esetleg füllentettünk-e valamit).
Na, most az egész úgy nézett, ki, hogy egy szép szerdai
napon (valamiért szeretik nagyon a szerdákat, pont a leghosszabb napunkat
választják mindig az ilyenekre...meg aztán mindig a kedvenc tanárunk órájáról hiányzunk...) ebédszünetben levonultunk a 4-es épületbe,
ahol még kb. sosem voltunk, és megkerestük a földszinti folyosót (ami igazából
félemeleti pinceszint, mert az egyik feléhez lépcsőn kell lemenni, a másik
felén meg az udvarra simán ki lehet lépni, ugyanis a kampusz enyhén lejt). Már
gyülekeztünk is, európaiak, ázsiaiak, mindenféle nemzet. Becsekkoltunk, és
megkaptuk a kis pálcikánkat, végén egy vattapamacsocskával, ilyen kis
bizonyítékos zacsiban, aztán mehettünk a mosdóba.
Mondjuk ezt értékeltem, mert míg odahaza vagy üvegben viszed
be, vagy egy kis műanyag pohárkával sasszézol a rendelő folyosóján, addig itt
csak becélzod a pálcát, ami olyan hosszú, hogy a kezedet csak komoly
erőfeszítés árán tudnád eltalálni, végül beteszed a bizonyítékos zacsiba,
lezárod, és leadod. A néni belepottyantotta az idikátort, a pamacsot áthúzta
rajta, és már ki is derült, hogy egészséges vagyok. Aztán megmérték a
magasságunkat ilyen gépes mérnöki cuccal, testsúlyunkat. (Jelentem, végre
hajszálpontosan tudom, milyen magas vagyok :-D ) Végül beállítottak minket
ilyen 80-as évek stílusában készült kis mentőkocsiszerűséghez. Ami bizony a
röntgenautó volt. Besétáltunk, papírkát beadtuk az előzőleg kiküldött
tüdőadatainkkal. Aztán mehetett a felül semmi-módi, ámbátor, itt nem kell a
csupasz mellkast rácuppantani a gépre, hanem kaptunk kis kórházi köpenyt, amit
fel kellett venni. A doki kedvesen mondta az instrukciókat, majd a vizsgálat
végeztével megkaptuk tőle is a pecsétet, hogy rendben vagyunk. Miután mindezzel
végeztünk, kaptuk a papírt, hogy jövő héten ugyanekkor a nővérszobában jelentkezzünk.
Úgyhogy egy hét múlva szerdán megint ebédszünetben
megjelentünk, kitöltöttük a volt-e valami betegségünk kérdőívet (megjegyzem,
eléggé nyilvánvaló volt, hogy azért kérdeznek bizonyos tüneteket, hogy
megtudják nem szedtünk-e össze érkezésünk óta egy kis dengee-lázat), és a
dokinéni meghallgatta a szívünket, aztán kikérdezett minket, hogy a gyógyszerekkel
hogyan állunk,végül szabadok voltunk, mint a madarak.
Én pozitív élménynek éltem meg az itteni vizsgálatot, nem
volt semmilyen furcsa izgalom, vagy idegesség, nem úgy, mint otthon.
Lássuk csak, végre itt az őszi szünet, amelynek már pont a legvégén tartunk. Igen, igen, itt így alakulnak a dolgok, a kilenc napra tervezett őszi szünetből 4 nap iskolai fesztivál volt (ebből 3 kemény munkáé), volt egy irodalmi esemény Tokióban, és tegnap meg hegyet másztunk.
Ezek után, úgy érzem, ideje visszaülnöm a nyeregbe és valahogyan bepótolni az elmaradásaimat. Remélem, kedves Olvasók, nem haragszanak meg rám, de sajnos az elmúlt egy hónapban nem igazán volt egy szabad napom sem, hogy leüljek szortírozni...
Most kezdjük egy könnyedebb, képes beszámolóval, ami az elmúlt két nap Tokióba tett látogatásom egyikét fedi le. Igen, még friss az élmény, ez most pénteken történt. (Aztán majd valahogyan összeérnek a bejegyzések az időrendben is...) Felkerekedtünk hárman, Ági, Gabi, meg én mint magyarok, és Tomek mint a lengyel csapat önkéntes képviselője, és együtt elrobogtunk Tokióba, ahova is egy eseményre voltunk "hivatalosak" (feliratkoztunk).
Három kiváló versíró hölgy előadását, és aztán a szabad beszélgetést hallgathattuk meg pénteken, a Josai International University Kioicho kampuszán. Itt az igazgatónőnk, Mizuta Noriko, illetve Ito Hiromi, és egy koreai költőnő, Moon Chung-hee beszélgettek a nőiségről, annak megéléséről, és a testiségről az irodalom, és annak határain túl, illetve megjelent egy költő is, de sajnos az ő nevét elfelejtettem. (Linkek angolul, az érdeklődőknek, koreaiul nem tudok, átíráshoz meg a wikipediát vettem alapul. Az előadás egyébként vegyesen zajlott koreaiul és japánul, de fülesen választhattunk japán vagy koreai tolmácsolás között.)
Mint külföldi vendéghallgatók, bemutattak minket a közönségnek, aztán még csokrot is kellett átadnia a csapatunknak, én éppen kimaradtam, mert egy bácsika nagyon érdeklődött Magyarország iránt, úgyhogy igyekeztem neki a legjobb tudásom szerint és lehetőleg tiszteleti nyelvben mesélni, ugyanis már jócskán túl járhatott a nyolcvanon, ha nem kilencvenen... Közben készítettem egy képet is, ugyanis az állófogadáson megleptek minket a költőnők azzal, hogy felolvasták egy-egy művüket.
Volt szendvics, miito sousu (míto szószu, ez kb. mint a spagetti otthon, csak friss paradicsomból és marhahusiból van), és süti (*.*, istenem, hogy ez milyen finom volt! volt egy rózsaszín, amiből rengeteget megettünk, mert ilyen enyhén epres tejberizses íze volt, és a krém hajszálvékonyan volt bekenve rettentő vékony mézes lapok közé, és ez csücsült piskótán, közben meg úgy nézett ki, mintha eperhabos süti lenne.)
Lőttem is egy képet suttyomban az asztalról (vagyis annak pont éppen a szegényesebben megrakott részéről), miközben az egyik ottani tanárunkkal beszélgettünk. Isteni finom volt minden! És a tudat is jólesett, hogy aznap nem kellett ebédre költenem. :o)
Holnap pedig irány újra Tokió (4 nap alatt harmadszorra), mert órám lesz bent, méghozzá irodalom, és EU-s politika&gazdaság.
