Ma szépen bevonultunk az első emeleti jimushitsu-be (tanulmányi osztály), hogy leadjuk az órafelvételi lapot. Mert Japánban mindent papíron is le kell jelenteni, még az egyetem által kötelezően kijelölt órákat is, szóval tegnap egész nap körmöltünk és a beadandó 3 dokumentet töltögettük ki kézzel. Ugyan volt 3 óránk, amiknek sem a nevét nem tudtuk, sem a kódját, de azt majd beírja a TO. Igen, ezek pont azok az órák, amik a tokiói kampuszon lesznek...
Utána ebédeltünk, de nem is akármit! Jousai ranchi-t (Josai-lunch, Josai-ebéd), ami az egyetemünk nevével fémjelzett saját menüje a sulinak. Ugyan nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most katsu-karee donburi módra, vagy sem, mindenesetre nem sokban tudtam elkülönböztetni a katsu karre-tól... Savanyúság viszont nem volt hozzá, holott majd megveszek a sulimenzás savanyúért. Itt még ez is borzasztó finom!
Utána pedig, nem mintha tegnap nem mentünk volna, de beszabadultunk a 7-Eleven-be (Seven Eleven), ami kb. az éjjelnappali egy fejlettebb változatának tekinthető, és vettünk kis délutáni nyalánkságot. Gondolom mindenki emlékszik arra, hogy panaszkodtam, mennyire drága a gyümölcs. Nos, a 100%-os gyümölcslé sokkal olcsóbb, így néha be-beugrik a kosarunkba majd egy, amíg meg nem kapjuk az ösztöndíjat.
Másfél óra múlva pedig találkozom Takuyával a könyvtárban ("Ki is az a Takuya?" - tapadnak mindjárt a képernyőre a Kedves Olvasók), aki a magyarok mellé rendelt önkéntesként ma segít nekem elintézni a nyelvvizsgára való jelentkezésemet. Igen, merthogy megyek! Csúfos vereségemet tervezem most kiegyenlíteni, és győzelemre vinni a kis hadjáratomat. Úgyhogy indulunk is az első lépcsőfok felé, ami az N2-es szint lesz (megint). Én is ember vagyok, szóval igenis beismerhetem, hogy tavaly bizony csúfondáros egy pont híján nem lett meg az egyik modul, viszont most tervezek keményen tanulni és szárnyaló eredménnyel végezni.
Hogy egy kicsit tompítsuk a sok hivatalos esemény és a tantárgyfelvételi mizéria, illetve a tájékoztatók élét, fogtunk magunkat, és megszöktünk egy délutánra. Sőt, mi több, majdnem egy egész napra. Bár, ha jobban belegondolok, ez nem is volt a szó klasszikus értelmében szökés, hacsak a koliban való 2 napos tartózkodás eltökélt megszakítását nem annak nevezzük. ^^"
Tehát felkerekedtünk délelőtt, és megnéztük a lakhelyünkön található Hoshinomiya shinto szentélyt, és az Enmeji buddhista templomot. Utunk közben megtapasztalhattuk a klasszikus vidéki japán szentélynél járás élményét (azaz senki nincs ott, csak mi, csend van és béke), találkoztunk különféle pókokkal és rovarokkal, amikről nem szívesen mesélnék, de a lényeg, hogy sikeresen elkerültük a velük való frontális találkozást. ^^" Illetve láttunk sok higanbana-t (=pókliliom), ezek a virágok egyszerűen csodálatosak! Kár, hogy Japánban pont a negatív eseményekkel (halál) kapcsolják össze. Mindenesetre, mi teljesen el voltunk varázsolva.
Hoshinomiya szentély a fák rejtekében
...és teljes pompájában
Az ima helyszíne
A szentély táblája
Pókliliom
A főút felőli bejárat a Hoshinomiyához
Megcsodáltuk, a japán művészetet, és rendezettséget, és azt az ötletességet, hogy a shinto szentélytől egy kis rejtekút (ami megjegyzem, minden szándékossággal készült) levezet egészen a buddhista templomig. Így aki mindkét helyen szeretné leróni a tiszteletét, annak nem kell kerülőt tennie. (El is mondom miért: a főbb út ugyanis egy nagy kört ír le a városrészünkben, és a kör átmérőjének egyik pontján fekszik a shinto szentély, míg a másik pontján a buddhista templom.)
A buddhista templom bejáratánál egy kőelefánt fogadott minket, az udvara hatalmas volt, és mindenhol lengtek a zászlók. És még a templom körül ügyködő nénivel is összefutottunk. Nagyon pozitív élményként könyvelhettük el tehát az egész délelőttöt.
Elefánt az Enmeji bejáratánál
Enmeji buddhista templom
A templom őrzője
Kis út menti szentély az Enmeji mellett
Ebédidőben beugrottunk az egyetemre, egyrészt, hogy együnk egy finomat a sulimenzán (sulimenzaaa *.*, el se hinné az ember, de itt TÉNYLEG FINOM a menzakaja és némelyik fogás olcsóbb, mint otthon. Na erre varrjatok gombot!) Továbbá benéztünk a Fontos Dolgok Házába (=Seikou Kaikan), hogy egy-két fontos ügyet elintézzünk a tanulmányi osztályunkon. És aztán a vasútállomást felé vettük az irányt.
Ugyanis a "szökésünk" nagyobb része itt kezdődött... Lementünk Kawagoéba! Hajjj! Még mindig olyan szép, mint gondoltam. Igaz, mi leszálltunk Kawagoeshi állomáson, hogy olcsóbb legyen a jegy, és aztán felgyalogoltunk egészen a régi városrészbe (= Koedo, Kurazukuri no machi), persze útközben belestünk egy plázába is, ami olyan hatalmas volt, mint otthon az Allee kb., és Kawagoe csak kisváros... ugyanis Ancsi cipőjének a talpa kettétört, úgyhogy SOS-ben kellett vennie egy cipőt, meg hát Clau is akart pár dolgot, nekem meg az öreg, kis csoffadt pénztárcámat kellett lecserélnem (el se hinnétek, hogy milyen zavartan pillogtak a pénztáros hölgyek, mikor előkaptam fizetéskor a kis öreg darabomat... ugyanis nem szokatlan párhuzamot vonni itt az ember pénztárcájának állapota, és a tulajdonos jelleme közt, vagy aközött, hogy hogyan is bánik a pénzzel, vagy legalábbis eddig ez a tapasztalatom...). Tehát bolyongtunk egy kicsit, beugrottunk egy 100yenesbe is (de nem kellett volna... ott mindig csak egy dolgot akar venni az ember, és mégsem 108 yent fizet, mert közben 2-3 dolog még biztos becsúszik a kosarába, mondván, erre is égető szükség van... de amúgy tényleg égető szükség van! MINDIG. Ezt én, és a lányok, illetve bármelyik lány, aki Japánban járt vagy élt, tanúsíthatja... :'D)
Szóval a plázától számítva még egy 5-10 perc séta (Japánban az ember sokat sétál alapvetően), és felértük a Kurazukuri machiba, ami azért Kurazukuri, mert minden ház fekete. Nagyon kis hangulatos hely, pont olyan, mintha a Jin doramában sétálnánk, leszámítva, hogy az autók és a tömegközlekedés lazán dübörög, és néha igencsak oda kell figyelni az abszolút sétálóutcának kinéző, szűk kis helyekről felbukkanó autókra. Mindenhol klasszikus japán édességeket és termékeket áruló üzletek vannak az épületek alsó szintjein, illetve egy régi késboltot is felfedeztünk, ahol ott kézzel élezik és fejezik be az elkészült, magas árat kóstáló remekműveket. De az édességek, istenem volt manjuu is, a kedvencem! De sajnos nem volt elég bátorság a pénztárcámban, hogy venni is tudjak egy csomaggal belőle. :'( Mindenki nagyon kedves volt a környéken, köszöntek nekünk, hívogattak, hogy nézzünk be a boltokba, kedvesen ajánlgatták a látnivalókat a környéken.
Napjaink Kawagoéja
A régi városrész, Koedo kezdete...
A régi városrész kezdetét jelző csatornafedél
Útmutató a tanácstalan utasoknak a járdán
Kis helyi soba étterem
Modernség a régiségben
Kurazukuri házakkal telve van Koedo!
A klasszikus késüzlet
Már látszik utunk újabb célja...
Igazi Kawagoe-hangulat
Megnéztük a Toki no Kanét is, az Idő harangját, amelyet régen a város vezetője építtetett, annak érdekében, hogy a pontos időt a lakosok tudtára tudja adni (hogy tudják, mikor ildomos hazamenni, ugye...). Illetve bementünk a harangtorony alatt található shinto szentélyhez is, ami egyszerűen olyan volt, mintha egy másik világba csöppentünk volna! Teljes csend volt, a legkisebb zaj sem szűrődött be, pedig alig pár méterre volt a zajos utcától. Leültünk kicsit megpihenni, figyeltük a hazafelé tartó útjukban a szentélyhez kisebb imádságra betérő üzletembereket, és irigykedve tekintettünk fel a szentély udvara mellett található lakóházra is, amelynek ablakai a szentélyre néztek, és bejárata pedig annak udvara felől nyílt. Szinte már el is képzeltük, milyen lenne, ha ott élnénk. A legjobb és legnyugodtabb hely lehet a világon!
Találkoztunk idős nénikkel, akik a kutyusaikat sétáltatták a szentély udvarán, illetve összefutottunk egy nagymamával is, aki az unokáját hozta hintázni a szentély udvarában található játszótérre! (Ekkor eszembe ötlött, hogy ez mennyivel humánusabb módja a vallásos nevelés elkezdésének. Persze a japán vallásosság jellege teljesen különbözik attól, amit Magyarországon lehet tapasztalni, de ez a megoldás akkor is szöget ütött a fejembe.)
Közeledünk a Toki no Kanéhoz
A szentély kútja
A szemmel és egészségével kapcsolatos kívánságok az ema-falon.
A Toki no Kanén belül (balra a lakóház)
Előző este utánanéztem a neten, és kiderült, hogy naponta négyszer megkongatják a harangot, jelezvén az időt, és direkt úgy mentünk oda, hogy hallhassuk, de elmaradt! :''( Úgyhogy nagy szomorúan elindultam a lányokkal hazafelé. De útközben még belestünk egy másik szentélyhez is, igaz, ekkor már erősen sötétedett.
Már nagyon éhesek voltunk, de azért csak kibírtuk hazáig. Végül teljesen kipurcanva zuhantunk be az ágyba aludni...
...ami nem teljesen igaz, mert még leültem egy kicsit videót szerkeszteni, aminek az eredményét itt láthatjátok:
Volt egy kisebb szünnapunk 20-án, amikor Ancsival filmeket néztünk, meg ettünk, illetve ettünk, és pihentünk, Clau meg addig Sattéba tett egy kisebb kirándulást.
21-én pedig úgy döntöttünk, hogy kezünkbe vesszük az irányítást, és összevetjük az órarendünkben szereplő kötelező órákat, és megpróbáljuk kitalálni, hogy mely szabadon választhatóakat vegyük fel. A rendszer ugyanis úgy néz ki, hogy van egy elrendelt mennyiség fentről és a kötelezők mellé azért kell a választható, hogy ez a mennyiség meglegyen. Nomármost, szépen be akartunk vonulni a könyvtárba, de kisebb eltévedésekkel és muris vagy pedig kínos eseménnyel kezdődött a könyvtárazás. Lehúztuk ugyanis a diákunkat, de a kapu csak nem akart beengedni minket, pedig mindent a kiírásnak megfelelően csináltunk. Végül a kedves hölgyike beengedett minket, és közölte, hogy touroku (=bejelentkezés, beiratkozásféle) kell nekünk. El is kezdtük kitölteni, de aztán a nevünk és a diákszámunk után elakadtunk, ugyanis egyikünk sem tudta fejből a címünket, és a papírunk se volt nálunk... aztán persze jött a fejbekólintós ráismerés.... Szóval kisebb mosolygós közjáték után végül sikerült rájönnünk, hogy a lakhelyünk címe bizony a diákunk hátoldalán van, így be tudtuk adni a papírokat, és már be is juthattunk az olvasóemeletekre.
Felosztottuk egymás közt az órákat, majd szótárazni kezdtünk. Kissé nyögvenyelősen haladt az ügylet, meg közben el is mentünk ebédelni a menzára (sulimenzaaaa *.*), de visszafelé már gond nélkül működött a kártyánk. Már nem tudtunk néha hova lenni kínunkban, ugyanis egyes órák címe igencsak kiverte a biztosítékot: ökonometria, mikrogazdaság elmélete, makrogazdaság, a japán alkotmány speciális olvasó szemináriuma... nokéremszépen, ettük is a kefét rendesen, főleg akkor, amikor a vágyott óráinkról kiderül, hogy mind üti egymást. Ugyanis 4 plusz órát kéne felvenni, de ebből mind a négy csütörtökön van a 2. órasávban, és természetesen együtt szeretnénk bejárni ezekre is, hogy kevesebb szenvedés legyen, és hatékonyabbak is legyünk a tanulásban.
Mikor már majdnem végeztünk, tartottunk egy kisebb szünetet, és igyekeztünk felderíteni a könyvtár felső emeletét is. Aztán olyat láttam, hogy köpni-nyelni nem tudtam! Fiatal párok jártak-keltek a könyvtárban, akiknek konkrétan az volt a randijuk, hogy bejöttek oda, szépen üldögéltek egymás mellett és aztán meg elmentek haza.
Meg körbenéztünk a könyvek közt is, természetrajzi atlaszokat húztunk elő, meg az animáció történelméről is találtunk könyvet, s abban lám, mit leltünk?
Eleget teszek a ma érkezett kérésnek, és képekkel ábrázolom a transzformátoros történetet.
Tehát itt az összes felszerelése:
A baloldali földelt fekete dugvilla és fehér dugalj párosra nekem nincs szükségem
A fenti képen látható a teljes szerkezet, ami DIY módon kicsit át lett barkácsolva. A következő képen pedig az látható, hogy gyakorlatilag hogyan nézett ki, amikor megvettük. Ez egy sima AC-AC transzformátor, 100V-ról transzformál fel 220V-ra, 50-60 Hz-en fut (ez szabvány), és maximum 100W-ig dughatunk bele fogyasztót, egy szimpla 3 csatlakozóval megáldott elosztót elbír nagyjából.
A fehér EU-s dugvillával és dugaljjal ellátott megszakítás nem volt benne, ugyanis ez a házi barkács. Meg lett szakítva a vezeték, majd bele lett kötve ez a fehér rész. Erre pedig azért volt szükség, mert amint az alábbi képen láthatjuk, ez a feszültségtranszformátor csak földelt dugvillával kapható. (lásd. amit a kezemben tartok, az a földelt dugvilla, és úgy kell elképzelni, hogy ez a fekete vezeték végén volt és a transzformátorhoz csatlakozott, csak apu megbontotta) És tekintve, hogy Japánban földeletlen hálózat van, így beletettük a megszakítást, hogy a megszakítás vége (a fenti képen látható a transzformátor végén a fehér EU dugvilla) belehelyezhető legyen a földeletlen Japán átalakítós dugvillába (lásd. amit a 3. képen a kezemben tartok).
Aminek következtében gyakorlatilag így néz ki: A transzformátor csatlakozik a Japán földeletlen kettes dugvillába, és így már a fali aljzatból felvett feszültség 220V-on jön ki a transzformátorból, ahova meg csak elég beledugni az EU fogyasztót, mint ahogyan otthon tennénk simán a fali aljzattal.
17-én nem is tudom, mit csináltunk, de nagy valószínűséggel bevásároltunk, és ettünk, a pénztárcámban lévő blokkokat elnézve...
18-án volt fejtágítás az felvehető órákról, meg hogy mire lehet számítani, illetve bevezettek minket az egyetemi élet kisebb-nagyobb szépségeibe (mint a sulimenza! *.*, ahol csudijót ettünk), illetve megejtettük a főpróbát a tanévnyitóra, ami egyben a végzősök diplomaosztója volt. Persze, kezdte éreztetni magát a jól bevált módi, mégpedig, hogy mindig mindent mi fogunk majd megtudni utoljára, vagy az, hogy bárhogyan is igyekszünk, pont mindig eltévedünk. :'D de sebaj, mert legalább sokat nevetünk együtt a lányokkal.
További, ami kissé sokkoló volt, az a túlságosan is pontos japán precizitás. Hadd magyarázzam el a kedves közönségnek: diplomaosztó próbája nemcsak abból áll, hogy elindul a zene, felgördül a függöny, mindenki szépen megtanulja, milyen időközökkel hogyan és merre hajol meg s veszi át a diplomát, hanem abból is áll, hogy másodpercre pontosan irányítják a zenekart, hogy a zene pont akkor érjen véget, amikor a függöny felér. Háromszor próbálták el, hogy az időzítés teljesen pontosan 5 másodperc legyen. Elsőre furcsa volt, nodehát ezt is meg lehet szokni.
Végül elindultunk Jakab-sannal a vasútállomás felé, mert amúgy sem voltam annyira ismerős arrafelé, és rám fért a gyaloglás is, az egész napos üldögélés után. Utána szépen hazabattyogtam, mit battyogtam, rohantam (!), mert nagyon elkezdett fújni a szél, és féltem, hogy vihar lesz. Szóval, hazaestem, vihar nem lett, csak hideg, és aztán kezdődött a tájékoztató a kollégiumban való együttélés szabályairól, és magáról a kollégium szabályairól is. (persze annak ellenére, hogy mindig milyen alaposan el van magyarázva, még mindig vannak, akiknek nehezére esik a szabályok betartása...) Tettünk egy kört, megnéztük, hova kell majd elmenni a szeméttel is az aktuális takarítás felelősöknek, s végül beestünk egy alapos fürdés után az ágyba.
*mert ha Japánban vagy, akkor a schedule az igencsak tömött, és akkor aztán nincs megállás, ha valami van egy napon, de én nagyon élvezem!*
19-én pedig a megbeszélt időpontra odaértünk a Seiko Kaikan-ba (Fontos Dolgok Háza), csinosan felöltözve (japánosan fekete egyen kosztüm), és meghallgattuk a tájékoztatót az évnyitóról, és megkaptuk a kitűzőnket, no meg a diákigazolványunkat, amivel természetesen fotózkodtunk is. Hátsó sorban ült az összes nem ázsiai, hát mondhatom, kivilágítottunk. XD
Aztán szépen elkezdődött az évnyitó is, több, mint két órán át tartott, de ez volt életem eddig legélvezetesebb és legjobban várt évnyitója.
Persze itt is az elalvás kerülgetett minket, egyetlen dolog volt a mentőövünk, hogy minden egyes beszédet tartó ember beszéde előtt felálltunk és meghajlással köszöntöttük a delikvenst. Aztán megérkeztek az iskolai figurái is, nagyon édesek voltak! Igen, orrszarvús egyetemre járok. (na, majd ha Alzheimerem lesz, erre legalább biztosan emlékezni fogok :PP)
Utána pedig a szokásos teaparty volt, repülőrajttal élen a kínaiakkal, akik nem akartak elmenni a büféasztal mellől, de végül sikerült ennivalót szereznünk, sőt, ami azt illeti, fejlődünk! Megvoltak a szokásos beszédek, illetve a diákok bemutatkozása (tehát mi), meg köszöntőbeszéd is volt. Beszélgettünk japán tanárokkal, meg a jófej fotós bácsival, és megismerkedtünk azokkal a japán diákokkal, akik szaktársaink lesznek (vagy nem), de az egyezmény keretén belül mennek Magyarországra márciusban. Kedvesek és aranyosak, ezt elmondhatom! Remélem, hamarosan össze tudunk velük ülni, hogy együnk ezt meg azt. ^ ^
Mindezek után hazarohantunk és lerohantunk a vasútra, hogy kiállítsuk a Pasmo kártyánkat az automatából!, ugyanis konkrétan megnyomsz pár gombot, beszippantatod a pénzt a géppel és kidobja a plasztik kártyát (!!) (ez megkönnyíti az utazást, mert nem kell mindig jegyet venni, hanem csak rátöltünk pénzt, és a beléptető kapukon regisztrál minket a rendszer, majd kilépéskor a megtett távolságnak megfelelően vonja le a pénzt, nincs hibalehetőség, és időveszteség), majd elmentünk Kita-Sakadoba bevásárolni. Jahj, vettünk mindenféle jót! De erről majd később...
Pasmo kártyám a stílusosan japánosan rózsaszín tokjában
Szóval, ami miatt korábbra ideérkeztünk az egy szimpózium volt (eredetileg 18-án kellett volna érkeznünk, de én nem bántam, mert ennyivel több időm van kalandozni ebben az országban), mégpedig a WAW (World Assembly for Women), ahol meghallgathattuk Mireya Solis és Leonor Beleza előadását a nők előrejutásáról, és a társadalomban elfoglalt helyükről, továbbá a politikai szerepvállalásukról, na meg persze arról, hogyan is lenne ideális a családok felépítése és szerepmegosztása abban az esetben, ha az anyák dolgozó anyák...
Annak az épületnek az előadó termében volt (mit terem, csarnok!), amelyben mi az összes fontos dolgunkat fogjuk intézni, ezért is hívja Ancsi a Fontos Dolgok Házának.
Miközben vártuk az előadókat, szépen, egyen feketében (kivéve, akik nem), osztogattak nekünk zászlókat, először portugált, hogy meglengessük, miközben a portugál vendég érkezik, ám ekkor...
(hatásszünet)
Megvolt az első földrengés. Valahol Iwaki megyében volt a központja, és az utórengéseket észleltük mi. Nem volt semmi különös, pont olyan volt, mintha Pesten elment volna mellettünk a hídon egy villamos. Megszólalt a jelző, hogy földrengés van, mondogatta: Jishin desu, jishin desu. A japán lányok kijöttek a féltető alól, néztünk kicsit egymásra, mint a meglepett barikák, aztán egy másodperc alatt elmúlt az egész és folytattuk tovább a vendégek üdvözlését. Ott voltak a JIU-sok is, szóval Szabinával egymás mellett álltunk, a végén még kissé örömködtünk is, hogy legalább egymás mellett voltunk. (aztán este mondta a kínai lány, hogy ilyet még sosem ért, ez volt eddig a legnagyobb, mióta itt van, közben meg semmi sem volt, épphogy egy Richter-skála szerinti 3-4-es lehetett. Érkeztek a vendégek, mi meg vadul lengettük a portugál zászlót, aztán meg az amerikait.
Érdekes előadások voltak, de sajnos én majdnem bealudtam, ugyanis az időeltolódás nagyon keményen beütött többször is. Persze, a többieket is megviselte, de igazán felocsúdtak akkor, amikor hátranézve meglátták Kei-chant, aki édesdeden szinte átaludta az egész szimpóziumot. *szóval így élik túl a japánok a sok éjszakázást; alszanak bárhol és bármikor*
Úgyhogy nem sok választásunk maradt, mint beszélgetni a papírjainkon, hogy legalább valamennyire ébren tudjunk maradni... meg rajzolgattunk is kicsit, ugyanis abszolút nem tudtunk figyelni, persze ez nem az előadók hibája volt, hanem az időeltolódásé.
Ezek után volt egy kisebb teaparti, állófogadás, ahol ehettünk végre valamit, mert majd éhen haltunk, de csak ehettünk volna, mert a kínai cserediákok repülőrajttal vetették rá magukat az ennivalóra, és aztán nem is mozdultak onnan (tudnak vmit, kéremszépen) szóval kissé kiszorultunk. (A művelt ázsiai nemzet, amelyhez képest mi nagyon is műveletlennek számítunk itt Ázsiában, no, meg néha nagyon is bunkónak tartanak minket... noshát, tapintatban úgy látszik, még mindig tudnánk tanítani valamit mi is...) *bocs, de megszólalt az önérzetem*
Egy szerencsénk volt, hogy a délben kapott bento valamennyire életben tartott minket estig.
Szóval, hogy kellemesebb vizekre evezzünk, ezután hazamentünk a kollégiumba, és ettünk (megint), továbbá próbáltuk magunkat kifárasztani, hogy aludjunk. Nos, ez nem igazán ment, szóval megint hajnali 3-ig tartottuk egymásban a lelket.
Szóval, alighogy aludni mentem az első éjszaka, másnap reggelre beállítottam az ébresztőt, hogy kelhessek, mert másnap Tokióba mentünk kirándulni! *.*
Persze az ébresztőórám nemigen bírta ki az utazást, szóval a beállított időpont előtt másfél órával már csörgött. De mondtam magamban, nem baj, legalább végre rendesen ki tudok pakolni, meg rendet tenni, de egészen addig mondogattam csak magamban és készülődtem, míg elröppent az idő, és elérkezett az indulási idő is. Úgy látszik, a jetlag igencsak bele tud szólni az ember készülési tempójába... No, de 10-kor indulás volt, és felszálltunk a vonatra. Röppentünk be Sakadóba, hogy aztán átszállhassunk Ikebukuro felé, hogy végül Asakusának vehessük az irányt. Mert, igen, bementünk a Sensoujiba! Hát, csodálatos szép volt, a kapu őrzőinek szobra meg egyszerűen csodálatos volt! Hihetetlen, hogy amit művészettörténeten tanultam odahaza, az most megelevenedett előttem. Illetve megérintettem a bejáratnál lévő nagy lámpás alját is, hogy szerencsét hozzon, no meg bementem a templomba is, és dobtam be pénzt, és imádkoztam, hogy... no, ezt meg nem mondhatom el, mert akkor nem teljesül, továbbá a kútnál megtisztítottuk a lelkünket és a testünket is (szokásos szertartás, de most speciel nincsenek képeim, az első nap kalandjai még képmentesek...). Csoportkép a kis csapatról:
ケイちゃん、写真ありがとう！
A templom mögött lévő soron kipróbáltuk a takoyakit is. Nekem őszintén szólva annyira nem ízlett, mert nem vagyok oda azért, ha valami enyhén gumi állagút kell úgy ennem, hogy közben arra gondolok, hogy az igazából polip. Értitek, gondolom... persze a polipot leszámítva a többi része finom volt, csak nagyon forró. Nem is értem, a japánok hogyan tudják egymás után bekapdosni, mikor mi kiharaptunk csak egy részt belőle, és próbáltuk kifújni belőle azt a temérdek gőzt, amit árasztott. Na, ezt nevezem én frissen sültnek!
Aztán elvonultunk ebédelni, az iskola fizetett, így bármit választhattunk, úgyhogy gondoltam, ha már Japánban vagyok, akkor kérek egy adag indiai curryt! Mangó lassival. Finom volt! A lassit nem tudnám hova tenni egyelőre, kissé nagyon sűrű volt, de jól passzolt a csípős ételhez.
Utána bevetettük magunkat Uenoba (fogalmam sincs, hogy mit csináltunk ott, nem tudom felidézni, mert annyi minden volt), és aztán Akihabarába, ahol éppen a mennyország útján készítettünk egy fotót (mennyország útja= meghatározott időpontokban meghatározott időre lezárják a rendőrök Akihabara főutcáját és aztán keresztül-kasul minden irányba mehet mindenki, hogy minél könnyebben eljuthasson a kedvenc boltjába, tehát a mennybe ^^):
Akihabara kellős közepén, a kb. 6 sávos úttesten...
És persze készítettünk purikurát is egy játékcenterben, ahol egymást érték a korban és külsőben igencsak színes kavalkádot alkotó japánok, meg mi: Mellesleg igencsak jó szórakozás!
Végül felmentünk a Tokyo Tower tetejére is, ahonnan megnézhettük az éjszakai Tokiót, és lepillanthattunk az eszeveszett mélységbe is: (Ancsi, köszi a képeket!)
tori-chan-yo.livejournal.com
Mindenképp vissza akarok még jönni ide! Főleg, hogy fáradt is voltam, így nehezen tudtam kiélvezni a látványt, és mert a nap végére akkora vízhólyagjaim nőttek, hogy alig tudtam már járni. (Ezzel született meg az első közös poénunk is, ugyanis a vízhólyagjaim miatt, igencsak begörbített lábakkal tudtam csak járni.)
Másnap Kawagoéba mentünk egy kisebb csoporttal (megnéztük a régi városrészt, meg a szentélyt, persze pont akkor voltam nagyon rosszul az utazás miatt, de lenyomtuk Kawagoét is!), de még ekkor sem volt még fényképezőgépem, szóval onnan nincsenek képeim, tehát a bakancslistámon még az is fent van! Főleg, hogy csak 310 yen oda a jegy... Viszont Kawagoéban késő este ugyan, de megvettem a fényképezőgépet, és a Can*Do-ba is bementünk, ahol is pedig rengeteg mindent vettem, ami kényelmi szempontból sokat emel az itteni életemen. :)
