Az első napokban még fényképezőgép-hiánnyal küszködtem, szóval a buszos képeket kölcsönöztem...
Nohát akkor, kaptunk reggelit is ám! DE nem annyira ízlett. Repülős kaját úgy a 10-es skálán egy 6-osra pontoznám, de ott és akkor jó volt, bár még a vacsiból sem ocsúdtam fel, meg aztán kicsit nem is esett jól... Főleg, hogy joghurt is volt hozzá, amit én nagy bátran befaltam, hogy ó, az én vasgyomromnak ez nem fog betenni... de betett, egész nap fájt a hasam. *ennek ellenére a második itteni nagy bevásárlásunkkor vettem egy nagyobb dobozzal, de gondolom ez csak jó lesz, ugyanis az van ráírva: "a japánok gyomrához kifejezetten", tehát ha nekik jó (mert itt sokan tejcukor érzékenyek, akkor az én tejzsír intoleranciámnak is csak jó lesz majd ^^"*
No, szóval a repülő leszállt, mindenki hulla volt, szépen becsattogtunk a hatalmas folyosón, de olyan hatalmas volt, gyerekek, ihaj! Ilyet még nem láttatok! Azt hittük, sosem jutunk el a bevándorlásira! Csak, hogy érzékeltessem, mekkora volt, 2-3 pontján is volt mosdó ennek a "folyosónak" khm... hangárnak...
A bevándorlásin egy nagyon genki (ugribugri, energiával telt) bácsi nyakon csípett minket, látván, hogy nagyon nyugatiak vagyunk (szinte világítottunk a tömegből), kivezetett minket a sorból, és beállított az elsőbbségibe, mivel nekünk 1 évre szóló vízumunk van. Aztán ott vártunk egy órát, a sima sorban már rég bejutottunk volna az országba, de sebaj. Beadtam a vámbejelentő lapomat, a fogadólevelemet, a beengedési nyilatkozatomat, a gép leolvasta az ujjaimat, aztán jött a tartózkodási igazolvány nyomtatása. Azt hittem már, hogy egy nyomtató nem akar beengedni az országba, ugyanis kétszer elromlott, és hívni kellett a belső irodából valakit, hogy újrakezdhessék... (én és a technika, aki ismer, tudja, hogy engem meglát egy gép és elhaláloz)
Na, de csak kijutottam, a többiek már vártak... Aztán szépen mentünk a vámoláshoz, nem volt mit bejelentenem, szóval szépen átengedtek és mehettem is ki. (Slusszpoén, minden papíromat elraktam, azt hittem már nem kell, de kellett a vámolásnál. Mondta az ellenőr, hogy passport and custom declaration please, én meg nagyban elkezdtem kotorni a táskámban, erre mondta még egyszer, én meg szép japános japánsággal elmagyaráztam neki a helyzetet, hogy mindjárt, csak időbe telik, míg előkotrom... :o)
Kibattyogtunk együtt, és már várt minket a fogadóbizottság. Az a 3 emberke, akiknek nagyon sokat fogunk majd köszönni az egy év végeztével.
Becsüccsentettek minket a buszba. Hát ilyet még nem láttunk, de nem, hogy mi nem, hanem még a japánok sem! Csillár és piros bársonyfüggöny volt a buszban! Az egyetem bérelte, na de akkor is. Tiszta sokkban voltunk, hogy mi ez.
(forrás: tori-chan-yo.livejournal.com)
Átvittek minket egész Tokión, és meg is ebédeltették a csapatot, egy autós pihenőhelyen. Aztán visszafordultunk kicsit, és Saitama megye felé vettünk az irányt. Bementünk egészen az egyetemre is, ahol körbevezettek minket, meg volt egy kisebb eligazítás is, de nem tudtunk másra figyelni, mint arra, hogy nagyon is fürdeni akarunk, én meg le akartam venni a plusz pulcsimat és harisnyámat, mert hideg repülőútra készültem, sokan figyelmeztettek előre, de kivételesen most nem volt hideg a repülőn. Ámbátor Japánban nagyon is meleg volt, mikor leszálltunk fejbe vágott minket a pára és a 27 fok. Jó kis kontraszt az otthoni 13 fok+esőhöz, ami 12-én volt, mi? (jó tanács: hosszú repülőút indulásának napján ajánlatos egy alapos hosszú forró zuhanyt venni, mielőtt útnak indulunk...)
Érkezésünk estéjén még volt egy kisebb tájékoztató a koleszunk házi szabályairól, és a ryouchou (koleszvezető) lányzó elkísért minket boltba, hogy tudjunk ennivalót szerezni magunknak. 2 km sétára van kb. szerintem, az út nagyon hosszúnak tűnt, főleg fáradtan, mosdatlanul és ennivalót cipelve. Igazi felüdülés volt, amikor végre zuhanyozhattunk és elfoglalhattuk a szobánkat. Ott ért hidegzuhanyként a felismerés, hogy ki kéne pakolni, meg hogy még a szekrényemet is össze kéne belülről szerelni. Szóval apu segítségével Skype-on keresztül még összehoztam ezt is *IKEA-certificated me*, bejelentkeztem mindenkinek, hogy megérkeztem, végül 36 óra ébrenlét, kisebb idegeskedés és annál több cipekedés után végre bezuhanhattam az ágyba... De nem tudtam aludni! Az időeltolódás kissé kikészített, szóval az elkövetkezendő pár napban hajnali 2-3 körül aludtam csak el, pedig mennyi kaland várt még rám...Például, bepakolni a szekrényembe, ami viszonylag elég hamar sikerült. (ott ficeg a népviselet is!)
Kapcsolódó bejegyzések:
http://kaorin-chan.blogspot.jp/2014/09/kristaly-csillar.html
http://tori-chan-yo.livejournal.com/651.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése