Csótányszámláló: 3

Megvolt a harmadik éjszakai vendégem is. Nem igazán érzem úgy, hogy rászolgáltam volna. De úgy tűnik, nekem már csak ilyen a szerencsém... Éppen alvás előtt voltam, állítottam le a gépet, mikor hallottam, hogy az asztalomon a gyógyszeres levél elkezd percegni. Mondom, na, mi ez. Odanézek, erre látom, hogy a kishaver (gokiburi-chan, értitek, itt még némelyek chan-olják is ezeket a kis dögöket) mászik az asztalom kispolcán. Hát ugrottam is akkorát, mint akivel a csillagrúgatós ébresztést végzik el a katonaságban. Kiszaladtam, kiabáltam, hős harcostársaim nevét, de csak nem jöttek elő. Végül jó hangosan elkiáltottam magam: "Csótánysikoly!", na erre már több vállalkozó szellemű társam is lett, szépen meggyűltünk az ajtónál, majd mikor megkérdezték, hogy hol van, és válaszoltam, hogy az asztalomon, ösztönösen mindenki hátra lépett egy lépést. :D Pedig az asztal van a legtávolabb az ajtótól. :'D Szóval rohantam az eszközért, és rendesen be is pukkadtam, hogy már megint alvás előtt jött a kis látogatóm, szóval "Na, most neked véged, öregem!" és hasonló csatakiáltások közepette fújtam is rá a spréből, dehát csak nem akart elhalálozni, végül kisebb közjáték után a többiek által is előszeretetten kiválasztott teregetős helyemet választotta arra, hogy az örök vadászmezőkre lépjen rá. Aztán Ancsi vette a bátorságot, és kisebb úszóleckét adott a halott vendégemnek a wc-nek köszönhetően.

(Bár utólag visszagondolva, ha alvás közben jön elő a vállalkozó szellemű éjszakai pajti, és én reggel találkozom vele a párnámon, vagy hasonlók, akkor lehet, hogy a szobába sem jönnék vissza soha... szóval szerencsésnek mondhatom magam, hogy még alvás előtt megesik az incidens.)

Miután hosszas szellőztetés után is úgy ígérkezett, hogy a szoba elgázosítása nem éppen teremtette meg az egészséges alvás körülményeit, így futonostul, ágyneműstől megint átköltöztem Ancsi padlójára. Azt hiszem, hamarosan már díjat is felszámolhatna nyugodtan, főleg, ha azt vesszük, hogy még csak 6 hete vagyunk itt. :D Ha ilyen 1/2 csótány/hét sebességben haladunk, akkor lesz még pár ilyen este, úgy érzem.

Viszont ennyi izgalom után, kezdem egyre inkább bátrabbnak érezni magam, és hamarosan elkezdek kampányolni azért, hogy a teregető tetőre kimerészkedő koleszos társak még véletlenül se hagyják nyitva többé azt az ajtót. Ennek ellenére ma a biztonság esetére körbenéztünk, és az újonnan elcsúszott szerelőnyílások tetejét helyreraktuk a folyosón, illetve zsepivel betömködtük a gyanús nyílásokat... Viszont azt is felfedeztem, hogy az asztalomon bizony ott van ennek a méregsprének a foltja, szóval a raktárból túrt ősöreg pálinka erejét felhasználva eltüntettem a foltot. (merthogy a pálinka mindenre jó) Ha esetleg elűzné őket, akkor körbelocsolom az ajtómat. Valaki tudja, hogy mit nem szeretnek a csótányok? Törköly? Barack?

És akkor nem említettem még a pókokat! Meg a mukadét, merthogy a héten egy ilyen is belátogatott, ugyan nem hozzám, szerencsére, és én már aludtam, de a reggeli elbeszélésekből ítélve, azt hiszem, Magyarország még egy nagyon is békés hely pók és rovarügyileg. :D

A japán kórház, no meg a szerda

Az egész ott kezdődött, hogy Clau nem igazán érezte jól magát már egy pár napja. Mikor múlthét kedden rendesen felszökött a láza, ágyba parancsoltuk, adtunk neki mindenféle jó kis hazai gyógyszert, amik egy szimpla influenzánál szoktak valamennyit javítani a helyzeten, aztán többszöri ápolgatás, és a kisbeteg állapotának ellenőrzése után elmentünk Ancsival suliba. Szerdán, gondolom mindenkinek ismeretes az órarendem (itt megtalálhatjátok), éppen a bácsi-akit-nem-szeretünk tanár úrral volt óránk, mondjuk már kezdem megkedvelni, de azért még mindig sereghajtó szegényke. 

Szóval ez az az óra, ahol csak kínaiakkal vagyunk együtt (logikus gondolkodásos óra), és bizony mindig megkérdezi, hogy mindenki ott van-e az órán. Persze ezt érdekes módon teszi, körbenéz a teremben, megkérdezi a kínaiakat, akik rávágják, hogy persze, mindenki itt van (de engem bizony nem hagy nyugodni a dolog, szóval mindig számolgatom őket, és a rekordhoz képest bizony sokszor mínusz kb. 5 kínai diákkal kezdjük meg az egyes órákat, van, amelyiken 15 is lóg közülük, de ez nem számít), és a tanár úr behúzza őket, hogy jelen vannak (ami nem teljesen igaz, mert Japánban karikáznak :D ), aztán megnézi a nyugatiakat, azt a kemény 6 darabot... Mi ezen a napon, amikor Klau beteg lett, voltunk ugye öten, de szétszórva ültünk a teremben, így először fel sem tűnt a tanárnak, hogy hiányzik, megkérdezte, mindenki itt van-e, félmosollyal ránéztünk, bólintottunk egy szelídet, hátha elszámolja azt a kemény 6 nyugatit, amelyből 5 szőke amúgyis :'D

Persze a tanár úr szeme összeszűkült, és elkezdett számolgatni. Úgyhogy ezután a kis közjáték után számomra is kiderült, hogy a mínusz 15 kínai az itt van (holott nem), az egy nyugati meg nincs itt, szóval bekerült szegény Klau hiányzónak. Ebédszünetben hazaugrottunk megnézni, hogy hogyan érzi magát, ugyanis kedvelt-bácsink (ez egy másik bácsi, és tényleg csípjük) órája elmaradt, és közöltük vele a hírt, hogy bizony behúzta hiányzónak. 

Ötöltünk-hatoltunk, végül úgy döntött Klau, hogy bejön az utolsó (jogos) órára, nehogy még ott is hiányzónak húzza be. Persze akkor a bácsit meg nem érdekelte, ki van bent, s ki nem (gondolom, a reggeliből ítélve ismét behúzhatta azért Klaut). 

Óraközben pedig felszökött Klau láza, úgyhogy elvittük a hokenshitsu-be (eü. szobája a sulinak), ahol a kedves nővérkék megmérték a lázát, ami jócskán a 40 felé száguldott felfelé, így rögtön taxit hívott az iskola. Kapott is Klau Pocari lötyit (sportital kb.), meg forrótapaszt a hidegrázásra, és pár perc múlva be is futott a jármű. Az egyik nővérke elkísért minket, így négyen, Ancsi, Klau meg én, és a nővér kellemes tempóban a Sakado-i központi kórház felé vettük az irányt. Egyre inkább kikerekedő szemekkel néztük, ahogyan egy idő után a 730 yenes alapdíjat elkezdte átlépni a számláló, és csak úgy suhantak felfelé a 90 yenesek (úgy tűnik, itt ez a módi, azt hiszem, a hazai taxi árakon abszolút nincs mit sírnunk :D ), végül kicsivel 3000 yen alatt meg is érkeztünk a kórházhoz.

Ó, mielőtt még mindenki megijedne, Japánban ez így működik. Nincs háziorvosi hálózat, hanem vannak magánklinikák (ahol fizet az ember, na ez hasonlít külsőleg a háziorvosi szolgálatra), meg vannak a kórházak, és rögtön ide megy mindenki (itt is fizetni kell ugyan, de jóval kevesebbet, az egészségbiztosítási díjnak köszönhetően, amit havonta fizetünk, csak a 30%-át kell kipengetni a kezelés árának). Szépen bejelentkeztünk a recepción, kitöltöttük a szükséges papírokat Klaunak, aztán vártunk egy ajtónál, behívták, megmérték a lázát, 40 fok, mi meg csak aggódtunk és aggódtunk Ancsival, ahogy be-behívogatták, és az egyik ajtón bement, majd kijött és így tovább. Egyszer csak megláttuk, amint nagy könnyes szemekkel kilép az utolsó kalandos ajtón, ekkor én picit meglepődtem, azt hittem, kapott szurit (szegénykém, fél tőle nagyon), de kiderült, hogy csak belülről megcsikizték az orrát, mert valami influenza elleni anyagot juttattak be neki. Mesélte is Klau, hogy az influenzája a doki szerint azért van, mert a torka piros, és onnan indult el a buli. (Mellesleg az enyém is kezd egyre pirosabb lenni, úgyhogy elkezdem megelőzni a bajt... -.- )

Végül a recepciónál kifizette a költségét az ellátásnak és megkapta a recepción a receptjeit, meg a kórházas kártyáját (viccelődtünk is, hogy biztos ilyen pontgyűjtő kártya, mert itt nagyon szeretik ezt a pontgyűjtögetést) amiket a kórházzal szembeni gyógyszertárban váltottunk ki. 3 napra való gyógyszert írtak fel neki, se többet, se kevesebbet nem kellett kiváltanunk, szeparált kis adagokat kapott, így nem kellett fölöslegesen megvenni a gyógyszert, és meg is volt 480 yenből kb. pedig háromfélét is kapott.

Hazafelére is hívtak nekünk egy taxit, amit még mindig nem kellett kifizetnünk, bár én az elején úgy értelmeztem, hogy a sulitól kapjuk ezt a taxit, de aztán lehet, hogy később majd jön a számla. Végül hazaérkeztünk után vacsorát főztünk, Hiromi (nagyon kedves japán lány) pedig adott neki kölcsön lázmérőt, meg hűtőtapaszt, vacsora után Klau pedig bevonult a szobájába pihenni, és a doki előírása szerint ki sem jött onnan kb. 2 napig, persze mi benéztünk hozzá, hogy belediktáljuk az ennivalót, meg a folyadékot.

Nagyon fantasztikus egyébként a kórházakban az, hogy az adott beteget hangosbemondón is hívják az adott vizsgálóteremhez, ha éppen meg van annak az esélye, hogy a hosszas vizsgálatok során még az előző terem előtt ülhet még. Illetve a patikában pedig sorszámok szerint vannak a betegek beosztva és a televízión megjelenik a műsor mellett egy sávban, hogy éppen hányas sorszámú gyógyszerpakk van kész, és melyik van készülőben. (Ugyanis itt személyre szabottan, a recept szerint állítják össze a gyógyszer mennyiséget, se többet nem kap a beteg, se kevesebbet, s láss csodát, Klau a kiírt 3 nap alatt rendbe is jött!)

Kapcsolódó bejegyzések:

http://kaorin-chan.blogspot.jp/2014/10/mert-egyszer-mindent-ki-kell-probalni.html (Klau véleménye, infó első kézből)

Azt sem tudom, hol áll a fejem!

Hogy magyarázzam a röpke 10 napos kimaradást, röviden vázolom a helyzetet: megjártunk egy japán kórházat, alsó tagozatosokkal angoloztunk, és egy egész hétvégét az ország keleti felén töltöttünk, no meg elkezdődtek az óráink Tokióban is. A többire már nem is emlékszem, no de majd meglesem a fotóimat... Tekintve, hogy rengeteg az élmény, és lassan kezdek helyrejönni az elmaradásaimmal is, no meg lassan a rengeteg rohanásban elvesztett fejemet is megtalálom, így végre időm is akad majd arra, hogy mindent megörökítsek itt az éterben.

Hogy időrendi sorrendben haladjunk (no, meg hogy legyen időm megvágni a videóimat, így) kezdjünk az angolozós héttel!

Tehát, 2 héttel ezelőtt még október 8-án, egy közeli shougakkouból (Josai Shougakkou), alsó évfolyamos iskola (magyarul kb.), érkezett 30 diák, hogy velünk, cserediákokkal játékos módon felkészüljenek arra a 6 hétre, amelyet majd Ausztráliában töltenek. Haha... cserediákokkal angolozni, nevettem is magamban kínomban, hiszen 4 éve a csak olvasásra használt angolom nincsen igazán a toppon, beégetni meg pont nem szeretem magam. Végül persze kiderült, hogy aggodalomra semmi ok sincsen, de akkor ezt még nem tudtam. Valahol ködös emlékeimből még rémlett, hogy odahaza 1-2 év angolozás után az ember kenni-vágni szokta azokat a dolgokat, amik nálam jócskán megfakultak, úgyhogy kissé pumpált is a szívem, amikor beléptem a terembe, hogy, na, majd most mi lesz. <hatásszünet>

Hát nem volt semmi, csoportokra oszlottak, amelyek között mi, a cserediákok vetésforgóban haladtunk feladatonként, és segítettük őket, illetve kb. kezdő szintű feladatokkal játszottunk velük, meg próbáltuk rávezetni őket arra a logikai menetre, amelyet a japán beszélők általában nem látnak át, mi meg elsőre leküzdjük az ilyen akadályt. :D
Feleslegesen aggódtam, de mindig ezt teszem, szóval nincs új a nap alatt.

Az esemény kezdetén még a himnuszukat is elénekelték nekünk, amit igencsak nehéz volt felvennem egészben, ugyanis betelt a memória. ("Kéne egy nagyobb memokártya"-számláló: 1)

De azért megmutatok egy kisebb részletet belőle itt:

Közben ebédszünetet is tartottunk, és az új étkezdében kaptunk egy-egy bentót fejenként: (bentou=mindenféle csudi és nemcsudi jó dolog egy dobozban, rizssel, szeparálva)

Utána még elmentünk a Jikku-be, ezt nevezhetjük valamilyen szinten a mi kötelező klubfoglalkozásunknak, ahol külföldi (koreai, kínai, lengyel, szlovák, cseh, magyar) és japán diákokkal karöltve készülünk a különböző nemzetközi programokra (pl. a közeledő Komasai-ra), illetve beszélgetünk egymással. Igazi kis jó csapat, zsibongó kavalkád. Ötkor kezdünk és többnyire hét-fél nyolc körül végzünk, néha a fáradtság miatt morcosak vagyunk ugyan, de ha ilyen látvány fogad minket, akkor az mindenért kárpótol! 

Ugyanis aznap tanúi lehettünk a kezdődő holdfogyatkozás felvezetésének! *.*

Most pedig rohanok vissza az egyetemre, ugyanis hamarosan kezdődik az orvosi vizsgálat, és előtte még szeretnénk ebédelni a lányokkal.

Mit eszünk mi egyáltalán?!

Azt le kell szögeznem, hogy a konyhaművészetünk alappillérei sajnos nem tartalmazzák a japán konyha csínját-bínját, így egyelőre meglehetősen kolesz-módszerosan oldjuk meg a főzést, és a napi háromszori étkezést.

Pl. többnyire müzlit reggelizünk, ami inkább édes corn flakeshez hasonlít, amit gyakran veszek az a banános csokis, meg a sima cukros, a Nisshintől, ámbátor, a boltunkban amúgy is csak ez a kettő kapható. Rémlik, hogy amikor először kóstoltam, nem igazán jött be, aztán ahogy kezdek átszokni az itteni ízekre, már egyre jobban ízlik, és csak ilyet ennék mindennap. 

A lányokkal hármasban járunk el bevásárolni, mert addig is beszélgetünk, viccelődünk és legalább az oda-és visszaút sem tűnik olyan hosszúnak. (Kikerestük a térképen, 1,3 km-re van a bolt, szóval valami testmozgás azért van legalább.)

Így néz ki, ha hárman bevásárolunk 1 hétre majdnem, meg a közös főzésekhez is veszünk alapanyagot:

 

És amit gyakran fogyasztunk közösen itthon és a sulimenzán is akár (merthogy heti 4-5 alkalommal ott ebédelünk), az a karee raisu (currys rizs, husival, krumplival, répával, hagymával), amit iszonyatosan egyszerű összedobni és mindig biztonságos választás! Azonban az első ilyen ebédünkkor kissé kellemetlenül ért minket a meglepetés, hogy bizony, itt a csirkének a bőre is rajta marad. Én meg sokszor szoktam ilyet főzni otthon, és nálam meg abszolút nem jellemző ez, szóval nem igazán tetszett ez a megoldás, viszont már egész ügyesen tudjuk kanállal elcsatlakoztatni a nem kívánt elemet, és vígan fogyasztjuk. Szóval a közös főzések alapétele már megvan, az előkészületet és a takarítást is együtt megoldjuk, mint egy kiscsalád. ^ ^/ (mondjuk múltkor olyan csirkemellet vettünk, amin rajta volt a bőr, hát, köhm... azt hiszem, nem ez a kedvenc alapanyagunk így)

Kalandvágyunknak hangot adva pedig kipróbáltuk a dangot... Nekem nem ízlett... a maradékja még ott ficegett a hűtőmben egy ideig, mert úgy gondoltam, Clau biztos bepuszilja, de aztán annyira megfeledkeztünk róla, hogy végül ki kellett dobnom.

Ami pedig itt zseniális, az a nasi (=japán körte), igazán leveses, nincsenek benne azok az apró kemény darabok, és nagyon finom íze van! Valahol kicsit hajaz a birsalmára, és engem még az oroszkrém tortára is emlékeztet... De sajnos 100 yen egy db, ami igencsak drága. Japánban nagyon drágák is a gyümölcsök, viszont alig várom, hogy beinduljon a kaki (datolyaszilva, hurma, persimmon) szezon, és egy kicsit olcsóbb legyen. De már alig bírom kivárni, szóval lehet lassan beáldozom a 100 yeneseimet, hogy vegyek egy-két darabot. Ami viszont olcsóbb, az a banán! Szóval égen-földön minden cserediák banánnal kezdi, amíg meg nem jön az ösztöndíj.

Ez pedig nem is olyan rég volt az egyik ebédem a koliban. Csirkés rámen (ne is mondjátok, de bízom benne, hogy egészségesebb, mint az otthon kapható társai), és a boltban vettem frissen sült szarvasmarha korokkét (krumpli van tán összekeverve darált husival és kisütve bundában) és azt ettem hozzá moyashi (=mungóbab-csíra) kíséretében.

Meg, hát ami kihagyhatatlan és a mindennapjainkat végig kíséri, az a rizs! Meg is értem, hiszen mindenhez jó tud lenni amúgy... És, nem is ragoznám, hiszen imádom a rizst, ráadásul a japán rizs nagyon finom!

Újabb őrület tört egyébként rám, bárhol járok nagy áruházban, és meglátom, hogy az onigiri (töltött rizsháromszög) darabja 90 yen alatt van alapból vagy éppen leakciózzák*, akkor muszáj vennem! Nagyon megszerettem!

*Ugyanis a nap vége felé a megmaradt napi frissen készült élelmiszert, sokszor zöldséget is, ha arra kerül sor, leakciózzák, hogy ne kelljen kidobni, és bizony sok háziasszony vagy nyugdíjas verseng ilyenért, no meg ott vagyok én is. *muhahahaaaa, nem hagyom veszni az onigirim*

Ami pedig újdonsült kedvencemmé lépett elő, az a gyouza! *.*
Olyan, mintha húsos derelye lenne, de a tésztába beletöltve darált husi van, amelyet összekevertek gyömbérrel, zöldségekkel, zöldhagymával, és minden jóval, és ezt a tésztát megsütötték kicsit olajban és megpárolták. Ecetes szójaszószos mártogatóssal kínálják, amibe csiliolajat is cseppentenek.
Nem bírtam megállni, muszáj volt a boltban is vennem egy dobozzal, amit aztán csak otthon meg kellett sütnöm. Hát valami csudi finom volt!
Ha ránézek a képre is, már éhes leszek!

Persze, eszünk még sok más finomságot is, de azokról majd egy későbbi bejegyzésben mesélek. :)

Ösztöndíj-átadó ceremónia, Kioicho, Kokkaigijidou

30-ára hivatalosak voltunk a "Scholarship Awarding Ceremony"-ra, amelyen gyakorlatilag előre megkaptuk az ösztöndíjunkat. 8-ra volt megbeszélve a találkozó Ogata sensei-jel a Kawakado vasútállomásra, szóval reggel korán felkeltünk, megreggeliztünk, és felöltöztünk a csinos egyenfeketénkbe. Igyekeztünk pontosan menni, sőt az illemnek megfelelően 10 perccel korábban már ott vártunk. Elindultunk együtt Sakado-ig (a Pasmónknak hála, nekünk végig zökkenőmentes volt az út), aztán a vonaton az egyik utas még kérdezősködött is a sensei-től, hogy kik vagyunk, hova tartunk. Sakadoban leszálltunk, hogy találkozzunk a  többiekkel, illetve megvolt a kötelező eligazítás is az eseménnyel kapcsolatosan. Utána továbbmentünk a TJ vonalon egészen Wakoushi-ig, ahol átszálltunk a Yurakucho vonalra, és megtapasztalhattuk a hamisíthatatlan hering-életérzést, a popók, táskák és vállak összerheringelődésének fantasztikus élményét. Elrobogtunk egészen Kojimachi-ig, ahol a JIU Kioicho Kampusz található. Már odaúton is elég éhesnek éreztem magam, pedig reggeliztem, próbáltuk beszélgetéssel elütni az idő, de elég nagy volt a tömeg a járaton. Végig azon kuncogtunk, hogy mennyire bénán tudunk utazni, viccelődtünk is, hogy körülöttünk azért egy idő után eléggé nagy lett a hely. :D 

Miután leértünk, megvoltak a lényegi eligazítások, a "boldog esemény ez, de nevetni tilos, max. mosolyogni szabad"-szabályt is lefektették. Végül felvonultunk az esemény színhelyére, egy olyan terembe, ahol középen voltak a mi székeink, a sorszámunkhoz tartózó szék helyét fejből ismerve oda kellett mennünk ahhoz, leülnünk, miközben a terem minden fennmaradó oldaláról a vezetőség tagjai ültek az asztalok mögött, és figyeltek minket. Na, itt kezdtem el rosszul érezni magam. Ugyan megvoltak a szertartásnak is beillő felállások, meghajlások, kisebb bakik, a vezetőség tagjai jókedvűen néztek minket, néha viccelődtek is, hogy oldják a feszültségünket. Nagyon kedves volt tőlük, de nem nevethettünk. Miközben végighallgattuk a beszédeket, én csak azt éreztem, hogy folyamatosan melegem van, és szédülök. Próbáltam odafigyelni, nem leájulni a székről, ráadásul még a hajamat sem mertem eltűrni, annyira tartottam tőle, hogy nem lenne szabad. De ahogyan megpróbáltam körbepillantgatni, senki sem mert még csak mozdulni se, mindenki előre nézett, és mosolygott. Meg voltunk szeppenve, meg hát nem akartuk semmi esetre se megbántani a vezetőséget.  A csoportjaink élére kinevezett képviselők átvették a díjaikat, elmondták a beszédeket és a csoportokhoz tartozó fogadalmakat is, illetve megkapták a kinevezésükhöz járó szalagot is, aztán kezdődött a fotózkodás. Az igazgató asszony nagyon kedves volt, örömmel fogadta az ajándékainkat, amiket végre volt alkalmunk átadni neki (szegény 3 terítőt is kapott, ha nem többet az eseményen), kapott mindenki tőle ajándékot, kedvesen elbeszélgetett velünk pár szóban, illetve bemutatta az egész tanári kart, akikkel majd találkozni fogunk az elkövetkezendő hetekben. Kellemes esemény volt, de hamar vége szakadt, hiszen a vezetőségnek további elfoglaltságai is voltak. Miután ez megvolt, volt egy lopott pillanatom, így gyorsan tudtam inni vizet, és megszűnt a rosszullét. Utána lementünk pár emeletet és a sensei kiosztotta a mi díjainkat is, az idő szűke miatt ugye csak a csoportot képviselők tudták átvenni. Szépen kalligrafikusan írt, bekeretezett hivatalos okmányt vehettünk a kezünkbe a senseitől.

Utána kaptunk ebédjegyet, és az ottani menzán ettünk, nem is akármilyen ételt! Finom volt, csirkés menü, rizzsel, felturbózott miszo levessel és salátával. Ebéd után a sensei elmondta a további hetekre vonatkozó beosztásunkat is, aztán mehetett mindenki Isten hírével. Mondta is a sensei, hogy mivel az utat az iskola finanszírozza, menjünk el, és nézzünk körbe a környéken, ha már itt vagyunk. Úgyhogy elugrottunk postára. Clau sajnos nem érezte jól magát, így a Kojimachi megállóban elmentünk a mosdóba átöltözni (igen, Japánban a metrómegállóban van mosdó, és kulturált, tiszta, néha jobb, mint amit el lehet képzelni pl. van zene :D), miközben húztam le magamról a kosztümöt, az érzékelő folyamatosan követte a mozgásomat és hol felerősítette a mosdóban esetlegesen felmerülő zajok elrejtésére szolgáló vízcsobogást, hol lehalkította. Vicces volt úgy öltözni, hogy közben ritmusra kaptam alá a csobogást. XD Clau végül hazaverekedte magát a mi csomagjainkkal. Köszi Clau, és köszi fiúk!

Úgyhogy Ancsival folytattuk tovább az utunkat, kicsit bolyongtunk, el is tévedtünk kicsit, bejártunk egy csodálatok kertet, ami a magas épületek közt bújt meg, útmutatást kértünk lakókocsi konyhában főzőktől, akik mondták, hogy nagyon messze vagyunk, de sok sikert kívántak, és eligazítottak minket. Már majdnem bementünk gyalog Akasaka-ig is.

 Ancsi videója az eltévedésünkről

 De volt a közelben szerencsére egy kouban, így odamentünk (rendőr állomásocska 2-3 rendőrrel, police box), és útmutatást kértünk az úti célunkhoz. Mert nem is akárhova tartottunk! A parlamentet akartuk megnézni kívülről. A hosszú túra igazából gyalog nem volt több 10 percnél, bolyongtunk a környéken, megnéztük a felsőház rezidenciáit, és épületeit, mert vártunk valamire. Ugyanis a japántudásomat bevetve, rájöttem, hogy bizony van itt óránként körbevezetés is. Háromra vissza is mentünk, azért jó magyar módjára megkérdeztem, van-e belépti díj. Hát NINCS! Erre varrjatok gombot! Bejelentettem magunkat a lapon, átvizsgálták a táskánkat, átmentünk a kapun, ami nálam beriasztott, de csak a nadrággombom volt. Végül bejutottunk a váróterembe, ahol kb. 100 szempár szegeződött ránk, ugyanis kifogtunk egy általános iskolás csoportot, meg egy nyugdíjasat, és mi voltunk az egyetlen külföldiek. Egy-kettő el is időzött azzal, hogy nézte a hajunkat. :D Megkérdezte a teremben a csoportokat szervező férfi, hogy rendben van-e ha japánul beszél, mondom, ó, hogyne, szépen megkért minket, hogy majd az időpont foglalásos csoporttal tartsunk, ha elindul a vezetés (eggyel több vagy kevesebb fő nem számít). Olyan szépen használta a tiszteleti nyelvet, kedvem lett volna megölelni!

És megindult a körbevezetés, fotózni sajnos nem lehetett, de láttuk az üléstermet, ahol volt egy kisebb japán hallás-szövegértés számomra, a parlament jellegéről, elkészülésének körülményeiről és költségeiről. Megnézhettük üvegfalon keresztül a császár szobáját is, ahol tartózkodik, ha ellátogat a Parlamentbe, illetve megmutatták nekünk az épületen belüli gyors levelező rendszert, továbbá megtekinthettük az udvart is. Ahol lőhettünk egy-egy képet az épületről kívülről.

Nagyon szép volt az egész, igaz nyugati mintára épült, de én kifejezetten élveztem. Aztán bolcsongtunk még egy sort Ikebukuro-ban Ancsival, mert neki még dolga volt, végül, miután mindent elrendeztünk, elindultam haza. És igen, sikeresen eljutottam egyedül hazáig! :D

Képeket Ancsitól kértem kölcsön, illetve a Wikipediát sem voltam rest használni, ugyanis otthon felejtettem a fényképezőgépemet. ^^" :'(

http://tori-chan-yo.livejournal.com/

http://tori-chan-yo.livejournal.com/

http://tori-chan-yo.livejournal.com/

http://tori-chan-yo.livejournal.com/

http://tori-chan-yo.livejournal.com/

http://tori-chan-yo.livejournal.com/

Wikipedia

Wikipedia

Wikipedia

http://tori-chan-yo.livejournal.com/

http://tori-chan-yo.livejournal.com/

Kapcsolódó bejegyzések:
Tori-chan: http://tori-chan-yo.livejournal.com/3591.html

100 yenes szerzemények

A 100 yenes bolt (+8 yen az adó), egy nagyon csodálatos és varázslatos hely. Rengeteg olyan dolgot meg lehet ott venni potom pénzért, amit odahaza nagyjából 5-6-szoros áron próbálnak meg eladni. És ami az érdekes, hogy még minőségben is képesek ezek a holmik felülteljesíteni Európában kapható hasonlóan olcsó társaiknál.

Kétszer voltam eddig Japánban (ami nem teljesen igaz, mert Kawagoéban kétszer is voltam, de vegyük egynek) 100 yenesben a 25 nap alatt, amióta itt vagyok, illetve egyszer beszabadultam egy Book Off-ba is, igyekeztem könyvet keresni a kutatási témámhoz (hadd ne mondjam, hogy 3 másik nagyon jó témához szakajtónyi könyvet tudnék onnan beszerezni, de a sajátomhoz nincs semmi, szóval Furuhon'yaba (használt könyvek boltja) is el kell majd mennem. Nomármost, persze a Book Off-ban is használt könyvek vannak, nagyon szép, és csodálatos minden, de egyelőre a rendszerét még nem láttam át...pl. a szépirodalom mindig újrakezdődik, és szekrényenként majdhogynem mindig mindenkitől van valami, így hosszadalmas átnézni, na, de majd ha szakavatott szemem lesz!

Tehát, addig is prezentálnám, mi mindent is vettem. Természetesen mindenre égető szükségem volt, és úgy éreztem, hogy képtelen leszek majd meglenni nélküle... ^^" Tehát, Hölgyeim, ha olvasnak, most ez kifejezetten Önöknek szól. ^^

Például szépségápolási holmik. (itt most enyhén csúsztatással kezdődik a beszámoló, mert ezek pont nem 100-yenesből vannak, a púdert leszámítva, hanem szépségápolási nagyüzletből) Mert az egy dolog, hogy eljössz úgy-ahogy, de itt azért konstans nem árt kicsit jobban kinézni, mint az ember otthon szokott... na meg hogy kellően visszafogottak is legyünk. Két nagyon csodálatos dolgot mutatnék be: Keshousui (sminkvíz) és az a tapasz (ezt tudja mindenki, mire való), na de a keshousui! Konkrétan bárhogyan használhatod, a lényege pedig, hogy megköti a nedvességet, tehát: elalszod a hajad, ezzel javíthatod ki, sminkelés előtt feltéve pedig lezárja a bőrt, hogy ne veszítsen vizet a nap folyamán, slusszpoén: fürdés után testápolónak is jó... Az enyémnek kissé gyógyszer szaga van, de meg sem merem nézni, mi mindent tehettek bele, egyelőre élvezem, hogy itt ilyen is van.

Aztán vettem még más hasznos dolgokat is. Pl. útlevéltartót! mert hogy itt ilyen is van. És nemcsak az útlevélnek van benne rekesz, hanem a repjegyeknek is. Becsúszó szereléssel a kosaramban landolt egy iszonyat kedves kis bögre. A két könyv viszont Book Offból van, az egyik egy japán szólások és mondások szótár (108 yen, nem vicc!), és Petra, nézd Petra! Yotsubatonak az első kötete (360 yen)! Nem bírtam otthagyni, muszáj ezt olvasnom most egy kicsit olvasógyakorlatnak!

 Fent egyéb, az élethez "elengedhetetlen" kellékek, és Zsóka, neked is befigyel ott az ajándékod... Ha olvasod, remélem, tetszeni fog, majd egyszer megérkezik postán, vagy személyesen én viszem majd, még nem tudom...

És mivel itt annyi az automata, én meg nem szeretek feleslegesen pénzt költeni innivalóra, így bevetem az itteni jól bevett szokást, az üvegtakarót! Hőszigetel valamennyire, és elrejti az üveget, amiben aztán tetszőleges filléres innivalót magunkkal tudunk vinni. No, meg aztán milyen édes, nem? (Kitti, idesüss!)

TOP 10 pillanat, első hónap

#1 A 7ELEVEN-be belépve a középiskolás japán fiúk a szőke külföldiek csoportos (3 fő) magas koncentrációjának köszönhetően, mint a dominók ahogy ledőlnek, úgy fordulnak meg, és egyöntetűen Sugee-vel (=vááááóóó) nyugtázzák az eseményt.

#2 A japán ovisokat van, hogy kiskocsiban tolják át az úton, a biztonságuk érdekében:

Hát nem édesek? (Kawagoe)

#3 Japánban a JLPT-re neten is lehet jelentkezni, és azonnali kártyás fizetési opcióval le is van a gond az egészről.

#4 A sulimenzánkon grammra pontosan lemérik a rizst, hogy mindenki egyenlő mennyiséget kapjon.

#5 Két óránkat is a héten egy olyan oktató tartja, aki korábban nagykövet volt.

#6 A liftből kilépő három magyar lányra alkalmazott reakció, miután már nem látják őket: Kawaiiiiiii (=de cuki!), majd mikor észreveszik magukat, hogy ezt bizony még hallottuk, hangos nevetésben törnek ki, nemkülönben mi (is).

#7 Az emberi hangok kategorizálásánál kéne egy olyan csoportnevet is létrehozni, amely így szól: csótánysikoly. Ugyanis a sikoly teljesen máshogy hangzik, ha csótány is van a dologban.

#8 Az egyetemi kapuknál őrködő portásbácsik, hangos Otsukaresama deshita-val (~Szép munka volt (mára)!) köszönnek el tőlünk, mikor hazaindulunk. (Mondjuk erre én szoktattam rá őket, mert először nem mertek köszönni, de minden egyes nap köszöntem nekik, és most ha meglátnak, már jó előre köszönnek ^^)

#9 A 18-as tájfun nem volt egy nagy dolog, másfél napot esett folyamatosan, nagyobb szél sem volt, Moroyama-ban (Saitama) pedig már hét ágra süt a nap és vígan csicseregnek a madarak.

#10 A közvetlen szomszédunkban egy nagyon genki (=életerős, egészséges, vidám) németjuhász éldegél, aki hangos ugatással köszönt minden arra járót.

... tanulni kéne.

Bejelentkezés a városházán, tárgyfelvétel

22-én reggel 9-re be kellett mennünk a jimushitsu-be, ugyanis Kawai-sensei kedvesen felajánlotta, hogy elvisz minket Moroyama Városházára. Mindössze csak az útlevelünkre és a zairyuukaado-ra volt szükségünk (helyi lakossági igazolvány). Úgyhogy az irodából kifelé menet mindenféle rejtekkapukon át kijutottunk a privát parkolóba, ahol Kawai-sensei autója várt minket. Szépen becsüccsentünk, aztán megkezdődött életem első, kissé hullámvasútra hajazó útja. Ugyanis Moroyamában olyan szűkek az utak, hogy néha kettő autó nem fér el egymás mellett, ráadásul Kawai-sensei egy rallyst megszégyenítő tempóban és ügyességgel nyomta a gázt, kerülgette ki az autókat vagy kanyarodott. Én nagyon élveztem, mondjuk kissé félelmetes volt, ugyanis itt az autók nagyobb százalékának a helyhiány miatt igencsak csapott orra van. Gondolkodtunk is, hogy vajon hova férhet el a motor.

Miután megérkeztünk, Kawai-sensei leültetett minket és várt a sorára (sorba állt mindannyiuk helyett, milyen kedves!), kikérte a papírokat. Megírtuk a lakossági bejelentőt, és a tartózkodási kérelmet, illetve az adózási felelősségünk alól felmentő dokumentet is kitöltöttük. Míg vártunk, hogy az igazolványunkra felkerüljön a címünk, vérnyomást mértünk, mert itt azt is lehet egy városházán, ha unatkozunk. Utána pedig bejelentkeztünk az egészségbiztosítási rendszerbe is. Mindent elintéztünk egy füst alatt! Ugyan 2 órát tartott, utána rendesen berontottunk a menzára, mint az éhes farkasok.

Ancsi, kölcsönöztem a képet, ahogy megbeszéltük:
tori-chan-yo.livejournal.com

Még a 18-án tartott tájékoztatón megkaptuk a tárgylistát, és a felvételhez szükséges dokumentumokat, úgyhogy a fennmaradó időt a hétből azzal töltöttük, hogy kitaláltuk, milyen órákra is szeretnénk járni. (A könyvtárazós bejegyzésben is említettem már, itt: http://szovaljapan.blogspot.jp/2014/09/orafelvetel-jlpt-jelentkezes.html) Közben kiderült, hogy plusz óráink lesznek, a Kioicho Kampuszon, így nem kell plusz 4 órát felvennünk a kötelezők mellé, hanem elég csak 2 (ennyit arról, hogy egy napig szótáraztuk az óralistát). Nagy bőszen be is adtuk a lapot a határidő előtt 1 nappal (meg is voltak lepődve, közölték, hogy túl korán hoztuk be, de azért elfogadták. :'D), mert másnap újabb kaland várt ránk (erről majd később). 2-án, csütörtökön, kaptunk egy levelet, miszerint 15 tárgyat kell felvennünk, és Kawai-sensei mondta, hogy a kreditértéket nem fogják elfogadni a Kioicho-s órák esetében, így még kéne felvenni 2 tárgyat, ekkor mondtuk neki, hogy mi 29-én már beadtuk a 2 plusz tárgyra a jelentkezést. Ekkor megköszönte, és közölte, hogy akkor mi rendben vagyunk, nincs miért aggódni, meg vagyunk mentve a kitoloncolástól. (Igen, az ösztöndíjas kötve van, tanulni kell heti 11 tantárgyat, különben elveszti a jogviszonyt, és mehet haza.)

Ehhez képest október 3-án Kawai-sensei megjelent az utolsó óránk előtt, hogy bizony még az a plusz két óra sem kell, mert volt egy kis félreértés az irodák közt, és az utolsó egyeztetéseken derült ki, hogy kissé elbeszéltek egymás mellett. (A japán nyelv néha ilyen, kérem. :D)

Úgyhogy az órarendem most így néz ki: 

Japán irodalom angol nyelve fordítása - Kioicho Kampusz, Tokyo, hétfő, angolul

EU politikája és gazdasága - Kioicho Kampusz, Tokyo, hétfő, angolul

Speciális japán nyelvképzés - Sakado Kampusz, itt helyben, kedd, japánul

A logikus gondolkodás módszerei 1. - Sakado Kampusz, itt helyben, kedd, japánul 

A logikus gondolkodás módszerei 2. - Sakado Kampusz, itt helyben, szerda, japánul

Társadalom és kultúra Európában - Sakado Kampusz, itt helyben, szerda, angolul

Seisaku seminar (szakos szeminárium) - Sakado Kampusz, itt helyben, szerda, japánul 

Mai japán törvények és politika - Sakado Kampusz, itt helyben, szerda, japánul 

Speciális japán nyelvképzés - Sakado Kampusz, itt helyben, csütörtök, japánul

Nemzetközi kapcsolatok - Kioicho Kampusz, Tokyo, csütörtök, angolul

Japán nyelvképzés -  Sakado Kampusz, itt helyben, péntek, japánul

Speciális japán nyelvképzés - Sakado Kampusz, itt helyben, péntek, japánul 

Nemzetközi kapcsolatok - Sakado Kampusz, itt helyben, péntek, angolul 

Európa társadalmi gazdasági helyzete - Sakado Kampusz, itt helyben, péntek, angolul

A tokiói óráink még csak október végén kezdődnek el, egyelőre ezekkel nincs is gondunk, nagyobb baj, hogy a Logikus gondolkodásos órákat és A japán törvény és politika órát általunk csak a "bácsi, akit nemszeretünk"-nek hívott tanár úr tartja. Egyelőre ugyanis még nehéz túlesnünk azon a sokkon, hogy 90%-ban csak a kínai cserediákok érdeklik őt, és eddig még csak a kínai és a japán kanjik közti különbséget vizsgáltuk csak vele a logikus gondolkodásos órákon. (legalább lesz hol házit írnunk más órákra...)

A csótányokról, szakszerűen...Avagy amiért ma megint kialvatlan vagyok

Szeretném mindenki kételyeit eloszlatni a csótányokról... a második éjjeli támadás után úgy érzem, lassan már szakértő vagyok. Mert ezek az éjszaka közepén jönnek, hajnali fél 1-kor.
Japán egy olyan ország, ahol a csótány bemegy a szobádba, az ajtó alatt, a szellőző résen, mindenhol, és bebújik a tökéletesen záródó üres szekrényekbe is. A csótány nem azért jön be, mert tetszik neki, hogy tiszta a szoba, rend van, 3 naponta porszívózol, és 2-3 naponta kiviszed a szemeted. Nem, nem ezért jön be, ő csak érdeklődik. Másokhoz nem megy be, csak hozzám. Valamit biztos rosszul csinálok, pedig aztán a földszinten laknak kevésbé rendet tartó lakótársak is, de nem, őket csak én érdeklem. (A szemét állatja! pont én érdeklem! a földszintiekhez bezzeg nem tud bemenni, csak hozzám) Közben ezzel a frászt hozza 3 magyarra, akik sikítva ordítva próbálják a csótányirtó sprével átküldeni az örök vadászmezőkre.

Mindenesetre azt elmondhatjuk, hogy a ház nem szaladt össze. Ha csótányügylet van, akkor bizony minden lakótárs homokba tudja dugni a fejét. Szóval mi sikoltoztunk és próbáltunk pontot tenni az incidens végére. A csótány akkor jött elő, mikor elkezdtünk megnyugodni kicsit és Clau mesélt nekünk valamiről (biztos érdekelte a sztori), a hős én voltam, mert én fújtam, viszont az abszolút hős Ancsi volt, mert neki volt egyedül bátorsága egy vastag papírral felszedni és aztán leküldeni a toáletten.

Fél kettőig nem is igazán aludtam (csótány=instant adrenalinforrás lányoknál), a spré meg olyan toxikus, hogy inkább Ancsinál táboroztam le éjszakára. (még szerencse, hogy kaptunk futont is a szobához)

Most, hogy mindenki kételyeit eloszlattam afelől, hogy a csótány csak a koszos és rendetlen helyekre megy be, szépen elfogyasztom a kávémat. AGF márka, blendy stick espresso (nem olyan erős, mint az otthoniak, de...), az íze alapján ez meg is érdemli a szlogenjét. Szóval, a tegnap éjjel után nyugodt szívvel mondhatom: Coffee please!

Kapcsolódó bejegyzés:
Kao-chan: http://kaorin-chan.blogspot.jp/2014/10/egy-kis-esti-muri.html

Pörkölt árpateát iszom Japánban...

Mert borzasztó olcsó. Mármint tényleg olcsó. Kawagoéban a 100 yenes boltban vettem, meglepő mód 100 yenért, plusz 8 yen az adó, egy nagy csomaggal, amiben 42 tasaknyi tea van. Nos, a pörkölt árpateát (mugicha), főleg a 100 yenes boltos verzióját úgy kell elképzelni, hogy nagyon erős. Koffeinmentes ugyan, de bitang erős íze van, főleg nekem, aki jobban szereti az enyhe ízű teákat. Szóval a használati utasítás szerint nekem ezt szépen a hideg-meleg víz határán valahol tetszésem szerint bele kell lógatnom 2-3 órára, és lesz belőle nekem tea. Úgy 1 liter. De ez olyan erős ízű, hogy vagy cukorral iszom melegen vagy 2 liternek csinálom meg, s mint szegény diák vízzel csinál teát, így marad a 2 literes opció. Ami azt jelenti, hogy elég sok napra megvan az innivalóm. Saitama megyében ráadásul iható is rendesen a csapvíz, az ízét ugyan még szoknom kell, de a 2-3. naptól kezdve már teljesen átálltam erre. (no nem mondom, hogy néha nem virityülnék egy üveg jól behűtött kristályvízből, de hát, amíg nincs ösztöndíj, addig a habzsi-dőzsi erősen korlátozás alatt van)

Megpróbáltam kicsit utánanézni, hogy vajon mit tesz velem az árpa, ha sokat iszom a teáját. De 1. sokat nem tehet, mert pirított gabona, 2. valamitől egyszer úgyis ki kell purcanni... de állítólag csudijónak számít a tea, merthogy segíti az állati zsiradékok távozását a szervezetből. Na, akkor ez a magyaros étrend után igazi kis felüdülés lesz majd. Az ízét is kezdem megszokni, szóval, igazából mindegy is, hat-e vagy sem, csak legyen innivalóm. A gond akkor lesz, ha elfogy, és a messzi boltba ki kell battyognom, hogy legyen.

Aztán még a lányokkal nagy bőszen isszuk a Calpist. Amit nem is tudnék hova sorolni, valahol az abszolút nem savas Milli Janga bodza-citromhoz állítanám közel, de közben ez egy nagyon lágy, abszolút nem is joghurtos ízű valami, hanem inkább olyan sok gyümölcs préselt levének az ízére emlékeztet, meg kissé hajaz a limonádéra is. Egyszerűen besorolhatatlan, de Skype-on keresztül volt is meglepődés, amikor kivettem az üvegnyi, tejhez hasonlító lét a hűtőből és lazán lenyomtam egy bögrével. Hüledeztek is a családtagok, mert tudják, hogy nem csípem a tejet. (Anyu, ennek ellenére majdnem minden reggel müzlit eszem tejjel... nem tudom, mi ütött belém, de most ez az új heppem...)

Kita-Sakadoban tett utunk után hazatértem tehát egy üveg Calpissal (170 yen 1,5 liter, és ez legalább finom, nem úgy, mint a hazai üdítőnek titulált löttyök...), mellette pózol a fényképezőgépem tokja, ami igazából egy 108 yenes neszesszer (8 yen adó még mindig), Choko-Melonpan (csokidarabkás melonpan, aminek az íze leginkább a hazai foszlós kalácsra emlékeztet) és végül egy adag savanyított uborka és répa (ami nem savanyított itt, hanem inkább majdhogynem erjesztett, mert itt így savanyítanak, vagy hogy is van ez, szóval a hazai ízeket nem adja, de legalább ropogós, és azt érzem, hogy zöldséget eszem, amire itt ugye nem igazán van lehetőség).

Kita-Sakadoból hazafelé 1.

Kita-Sakadoból hazafelé 2.

Tobuban (bolt) beszerzett apróságok