Szóval, eddig ott tartunk, hogy két nappal ezelőtt megérkeztek az eredmények. Hogy őszinte legyek, először 5 percig ültem szótlanul az e-mail előtt, és csak bámultam rá, ugyanis teljesen lesokkolt. Nem gondoltam volna, hogy megkapom, ráadásul a jelentkezésem körül annyi probléma volt, hogy biztosra vettem, nem kapom meg. Kezdve attól, hogy teljesen más jelentkezési lapokat küldtünk be több társunkkal, holott ugyanazt a csomagot töltöttük le, aztán még ott volt, hogy a nyomtató vacakolt és totál homályosan nyomtatott, az excel fájl hibás volt, így a rezümémet be sem lehetett normálisan tördelni (ezúton is köszönet M-nek, amiért Thaiföldön a vizsgái közepette is összetákolta nekem!) stb.
Szóval úgy voltam vele, hogy esélytelenül is, de beadom, és csak azért küldöm el, hogy elmondhassam, legalább megpróbáltam. Sőt kezdetben úgy véltem, hogy nem is akarok menni, hiszen túl sok bennem a félsz. Amikor már eleget hallottál, tanultál, tervezgettél, álmodoztál, és rájöttél arra, hogy az ilyen Japán-irányultságú tündérmesék többnyire nem léteznek (valljuk be, elég sokan élnek még álomvilágban ezen a téren), és ott is csak emberek élnek, és biztos vagy benne, hogy majd odakerülve te leszel a "külsős elem" akkor eléggé szkeptikusan állsz ahhoz, hogy egy új környezetben mennyire tudod majd levetni a saját kultúrád által rád adott borítást, mind kulturális, mind gondolkodásmódbeli értelemben. Majd meglátjuk, nekem hogyan sikerül levetni a saját álarcomat.
Ráadásul az utóbbi időben hullámhegyek helyett csak hullámvölgyek jutottak, szóval nem is gondoltam, hogy a - remélhetőleg - kiút ilyen formában fog érkezni. Pont ezért is nagy volt a sokk, ráadásul el is felejtkeztem az egészről. Ami rémlik, hogy szakdogaírás közepette egy délután alatt többször is kiborulva az excel fájl szerkeszthetetlensége és rossz formázása miatt (éljen az infó érettségi, még így sem tudtam megoldani, és az IT kolléga is csak szidta) megpróbáltam összekaparni nekik valamit, illetve elővenni a 4 éve csak olvasásra használt angoltudásomat, hogy írjak nekik valamit angolul. Amikor persze felmerült az a kérdés, hogy: "Őszinte legyek velük és akkor biztos nem kapom meg az ösztöndíjat." vagy pedig: "Füllentsek annyit, mint mások ilyen helyzetben (hogy micsoda világmegváltó ambícióim vannak) és kapjam meg"? Az előbbi mellett döntöttem, leírtam nekik a keretet, hogy milyen határokkal rendelkezem, hogy igenis én megrekedtem, és innen nincs tovább a jelen helyzetben, viszont, ha még így is kellek nekik, akkor megpróbálok mindent elkövetni, hogy ezeket a határokat tágítsam, és az ő igényeiknek megfelelően fejlődjek.
Pár dolgot leszámítva ezt ecseteltem nekik nagyjából. És úgy döntöttek, elfogadnak, így jövő tanévben szeptembertől júliusig (nagyjából) a Josai Daigaku hallgatója leszek, Saitama megyében, Contemporary Policy Studies szakon. (Na ez volt a bomba, mert totál más megyében lévő kampuszra és képzésre jelentkeztem, na de majd meglátjuk, hogy fog nekem menni az egész, hiszen ez a téma elég messze áll tőlem, kb. annyira, mintha egy 70 éves ácsnak adnánk egy tütüt és balettcipőt, hogy na akkor most táncold el a Bolerót!)
Szóval, Japán... úgy néz ki, megyek.
