Találkozás Josaiékkal... Nehéz így majdnem régről felidézni
az eseményeket, így már csak a benyomásaim lenyomatát tudom átadni. Ráadásul
nem túl friss és ropogós az élmény, hanem már jócskán átszűrtem azt a
társadalmi hatások által kialakított szűrőn, és az is előfordulhat, hogy
megfűszereztem egy kis cenzúrával is.
Kezdjük tehát egy kis anekdotával arról, hogy milyen apróbb
akadályoztatások (is) lehetnek. Miután kiderültek az eredmények, kaptunk egy
váratlan üzenetet, hogy két olyan fontos ember érkezik majd a
fogadóegyetemünktől, akik szeretnének majd személyesen is találkozni velünk.
Mindössze ezzel csak annyi problémánk volt, hogy hivatalos értesítést nem
kaptunk az ösztöndíj eredményéről, hanem az egyik tündér és kedves tanárnőnk
úgymond „fű alatt” megüzente és elküldte a határozatot, hogy ne izguljunk
tovább, de arra intett minket, hogy várjuk meg a hivatalos üzenetet, nehogy
valami bonyodalom adódjon. Ugyan a hivatalos válaszra csak vártunk, vagyis én
vártam, mert nem igazán kaptam semmit e tekintetben. Így nem volt más
választásom, minthogy a másnapra kiírt találkozó helyszínének és időpontjának
megpróbáljak alaposabban is utána járni.
Hívtam az intézeti titkárságot, ahol nem tudtak egyelőre
bővebb tájékoztatást nyújtani, és kértek, hogy várjak, a délután folyamán
szólnak a pontos helyszínről és a határozatot is elküldik e-mailben. Nem jött
semmi estig, így írtam a kinti egyetemnek, hogy lássanak el információkkal,
mert az időpontot ugyan már tudom, de a helyszínt még nem, s valljuk be, egy
házszám alatt leledző egyetemen igencsak sok helyen meg lehet ejteni egy
hivatalos találkozót... Hála az időeltolódásnak, a kintieket ottani idő szerint
reggel érte eme kissé kétségbeesett üzenetem, így gyorsan elláttak egy
kapcsolattartói telefonszámmal, hogy érdeklődjek ott. Másnap délelőtt így fel
tudtam hívni a hazai irodát, hogy kiderítsem, mi fán is fog teremni az a
találkozó, mi lesz az elvárt öltözet, s hogy mégis hol tartják majd.
Kellemes beszélgetést folytattam a hölggyel, aki megnyugtatott,
s kissé ugyan értetlenül állt a helyzet előtt, hogy hogyan is fordulhatott elő,
hogy semmilyen információval nem láttak el minket, de végül elkönyveltük ezt a
véletlenek szerencsétlen összjátékának. Valószínűleg az a helyzet állhatott
elő, amikor egy csoport embert megkérnek, hogy majd valaki szóljon valakinek,
és végül senki sem teszi meg, mert azt gondolja, majd a másik fogja megoldani,
mert az alkalmasabb a feladatra.
Végül délután eljött a találkozó időpontja is.
Official-casual öltözetben (nyelvújítás, figyelitek?) kellett megjelennünk, ami
a fiúk esetében öltönyt jelentett, a lányok (én) pedig egyberuhában elég volt,
ha megjelentünk. A találkozóra mindenki pontosan érkezett (nagyjából), és a két
partneregyetem közti eszmecseréről, és a lehetséges jövőbeni egyezségekről
szólt az egész esemény. Rólunk nem sok szó esett, bemutatták nekünk nagyjából
az egyetemet, illetve röviden vázolták a velünk szemben támasztott elvárásokat
(amire így pár hónap elteltével nem emlékszem, bár jegyzetelhettem volna!).
Végezetül kaphattunk egy kis lehetőséget a szólásra, ami összesen egy
mondatnyit jelentett, amelyet a legbátrabb gyorsan elhadart. Illetve voltak
rövidebb közvetlenebb beszélgetős pillanatok is, de valljuk be, én nem az a
típus vagyok, aki nagyon bevágódni és törtetni szeret (bocs, de ez van,
megkaptam már érte a büntetésem a sorstól/karmától/égtől/vagy amitől akarjátok,
így múlt ezen pár ösztöndíj lehetőségem is a korábbi években), és tekintve azt
a tényt, hogy lány vagyok, kutyába se vettek, úgy istenigazából. Ez volt az
első pillanat, hogy valahol egy kis belső hang elkezdett bennem motoszkálni és
azt suttogta, hogy ez lesz bizony az egyike azoknak a pillanatoknak, amikor megérezhetem,
hogy milyen az, amikor a hazai, majdhogynem egyenlő társadalomban nevelt
önérzetem találkozik egy másik társadalom egy tagjának olyan
megnyilvánulásával, amely társadalomról ma is úgy tartják az európai
kultúrkörben, hogy még mindig vannak hiányosságok az (nemi) egyenlőség
tekintetében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése