Az egész ott kezdődött, hogy Clau nem igazán érezte jól magát már egy pár napja. Mikor múlthét kedden rendesen felszökött a láza, ágyba parancsoltuk, adtunk neki mindenféle jó kis hazai gyógyszert, amik egy szimpla influenzánál szoktak valamennyit javítani a helyzeten, aztán többszöri ápolgatás, és a kisbeteg állapotának ellenőrzése után elmentünk Ancsival suliba. Szerdán, gondolom mindenkinek ismeretes az órarendem (itt megtalálhatjátok), éppen a bácsi-akit-nem-szeretünk tanár úrral volt óránk, mondjuk már kezdem megkedvelni, de azért még mindig sereghajtó szegényke.
Szóval ez az az óra, ahol csak kínaiakkal vagyunk együtt (logikus gondolkodásos óra), és bizony mindig megkérdezi, hogy mindenki ott van-e az órán. Persze ezt érdekes módon teszi, körbenéz a teremben, megkérdezi a kínaiakat, akik rávágják, hogy persze, mindenki itt van (de engem bizony nem hagy nyugodni a dolog, szóval mindig számolgatom őket, és a rekordhoz képest bizony sokszor mínusz kb. 5 kínai diákkal kezdjük meg az egyes órákat, van, amelyiken 15 is lóg közülük, de ez nem számít), és a tanár úr behúzza őket, hogy jelen vannak (ami nem teljesen igaz, mert Japánban karikáznak :D ), aztán megnézi a nyugatiakat, azt a kemény 6 darabot... Mi ezen a napon, amikor Klau beteg lett, voltunk ugye öten, de szétszórva ültünk a teremben, így először fel sem tűnt a tanárnak, hogy hiányzik, megkérdezte, mindenki itt van-e, félmosollyal ránéztünk, bólintottunk egy szelídet, hátha elszámolja azt a kemény 6 nyugatit, amelyből 5 szőke amúgyis :'D
Persze a tanár úr szeme összeszűkült, és elkezdett számolgatni. Úgyhogy ezután a kis közjáték után számomra is kiderült, hogy a mínusz 15 kínai az itt van (holott nem), az egy nyugati meg nincs itt, szóval bekerült szegény Klau hiányzónak. Ebédszünetben hazaugrottunk megnézni, hogy hogyan érzi magát, ugyanis kedvelt-bácsink (ez egy másik bácsi, és tényleg csípjük) órája elmaradt, és közöltük vele a hírt, hogy bizony behúzta hiányzónak.
Ötöltünk-hatoltunk, végül úgy döntött Klau, hogy bejön az utolsó (jogos) órára, nehogy még ott is hiányzónak húzza be. Persze akkor a bácsit meg nem érdekelte, ki van bent, s ki nem (gondolom, a reggeliből ítélve ismét behúzhatta azért Klaut).
Óraközben pedig felszökött Klau láza, úgyhogy elvittük a hokenshitsu-be (eü. szobája a sulinak), ahol a kedves nővérkék megmérték a lázát, ami jócskán a 40 felé száguldott felfelé, így rögtön taxit hívott az iskola. Kapott is Klau Pocari lötyit (sportital kb.), meg forrótapaszt a hidegrázásra, és pár perc múlva be is futott a jármű. Az egyik nővérke elkísért minket, így négyen, Ancsi, Klau meg én, és a nővér kellemes tempóban a Sakado-i központi kórház felé vettük az irányt. Egyre inkább kikerekedő szemekkel néztük, ahogyan egy idő után a 730 yenes alapdíjat elkezdte átlépni a számláló, és csak úgy suhantak felfelé a 90 yenesek (úgy tűnik, itt ez a módi, azt hiszem, a hazai taxi árakon abszolút nincs mit sírnunk :D ), végül kicsivel 3000 yen alatt meg is érkeztünk a kórházhoz.
Ó, mielőtt még mindenki megijedne, Japánban ez így működik. Nincs háziorvosi hálózat, hanem vannak magánklinikák (ahol fizet az ember, na ez hasonlít külsőleg a háziorvosi szolgálatra), meg vannak a kórházak, és rögtön ide megy mindenki (itt is fizetni kell ugyan, de jóval kevesebbet, az egészségbiztosítási díjnak köszönhetően, amit havonta fizetünk, csak a 30%-át kell kipengetni a kezelés árának). Szépen bejelentkeztünk a recepción, kitöltöttük a szükséges papírokat Klaunak, aztán vártunk egy ajtónál, behívták, megmérték a lázát, 40 fok, mi meg csak aggódtunk és aggódtunk Ancsival, ahogy be-behívogatták, és az egyik ajtón bement, majd kijött és így tovább. Egyszer csak megláttuk, amint nagy könnyes szemekkel kilép az utolsó kalandos ajtón, ekkor én picit meglepődtem, azt hittem, kapott szurit (szegénykém, fél tőle nagyon), de kiderült, hogy csak belülről megcsikizték az orrát, mert valami influenza elleni anyagot juttattak be neki. Mesélte is Klau, hogy az influenzája a doki szerint azért van, mert a torka piros, és onnan indult el a buli. (Mellesleg az enyém is kezd egyre pirosabb lenni, úgyhogy elkezdem megelőzni a bajt... -.- )
Végül a recepciónál kifizette a költségét az ellátásnak és megkapta a recepción a receptjeit, meg a kórházas kártyáját (viccelődtünk is, hogy biztos ilyen pontgyűjtő kártya, mert itt nagyon szeretik ezt a pontgyűjtögetést) amiket a kórházzal szembeni gyógyszertárban váltottunk ki. 3 napra való gyógyszert írtak fel neki, se többet, se kevesebbet nem kellett kiváltanunk, szeparált kis adagokat kapott, így nem kellett fölöslegesen megvenni a gyógyszert, és meg is volt 480 yenből kb. pedig háromfélét is kapott.
Hazafelére is hívtak nekünk egy taxit, amit még mindig nem kellett kifizetnünk, bár én az elején úgy értelmeztem, hogy a sulitól kapjuk ezt a taxit, de aztán lehet, hogy később majd jön a számla. Végül hazaérkeztünk után vacsorát főztünk, Hiromi (nagyon kedves japán lány) pedig adott neki kölcsön lázmérőt, meg hűtőtapaszt, vacsora után Klau pedig bevonult a szobájába pihenni, és a doki előírása szerint ki sem jött onnan kb. 2 napig, persze mi benéztünk hozzá, hogy belediktáljuk az ennivalót, meg a folyadékot.
Nagyon fantasztikus egyébként a kórházakban az, hogy az adott beteget hangosbemondón is hívják az adott vizsgálóteremhez, ha éppen meg van annak az esélye, hogy a hosszas vizsgálatok során még az előző terem előtt ülhet még. Illetve a patikában pedig sorszámok szerint vannak a betegek beosztva és a televízión megjelenik a műsor mellett egy sávban, hogy éppen hányas sorszámú gyógyszerpakk van kész, és melyik van készülőben. (Ugyanis itt személyre szabottan, a recept szerint állítják össze a gyógyszer mennyiséget, se többet nem kap a beteg, se kevesebbet, s láss csodát, Klau a kiírt 3 nap alatt rendbe is jött!)
Kapcsolódó bejegyzések:
http://kaorin-chan.blogspot.jp/2014/10/mert-egyszer-mindent-ki-kell-probalni.html (Klau véleménye, infó első kézből)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése