A matrózblúz újjászületik

Ha már túl vagyunk az iskolai fesztiválon és a népviseletem hivatalos bevetésén is, így végre nem átallhatom megosztani, hogyan is jöjjünk ki olcsón, meg időben is legyünk, ha már szükség van rá itt az egyetemünkön. Rövid, múltidéző "anekdota" következik.

Ugye mindenki emlékszik a matrózblúz-őrületre? Vagyis nem őrület, hanem már majdnem őrültség. A diákok egy részének ugyanis egyszer eljön az életében az a bizonyos időszak, amikor meg kell ismerkedniük a matrózblúzzal. A mi találkozásunk például elég rögösen indult. Én 14 voltam, a blúz meg egy négyéves életterv szerves része. A nagy boldogságot, hogy felvettek a terveim élén álló gimnáziumba, beárnyékolta az a kikötés, miszerint az iskolai ünnepeken a kötelező viselendő egyenruha részét képezi. Még ma is rémlik, ahogyan kétségbeesetten kutattunk szüleimmel egy után, mert sehol nem volt kapható a környékünkön vagy éppen általános készlethiánnyal küzdöttek azok az üzletek, ahol egyáltalán vásárolni lehetett volna, így – már jó 7 éve volt, hogy – mit volt mit tenni, az első olyan helyen, ahol kapni lehetett, lecsaptunk egyre. Egyre, mert a kikötésben szereplő pamut matrózblúzból csak egy darab volt az üzletben, amely a két másik, műanyagos-viszkózos társával szerénykedett a kirakatban. Éljen a készlethiány. (Így ezúton is figyelmeztetnék mindenkit, hogy előre tájékozódjon, mert ha a „matrózra” van szükség, akkor időben el kell kezdeni utánajárni.) 

Kifizettük érte 7 évvel ezelőtt a 4500 forintot, emlékszem is, hogy húztam igencsak a számat, még most, utólag is soknak találom, tekintve, hogy a fontos ünnepeken viseltem csak (tanévnyitó, ballagás, érettségi, tanévzáró), aztán 3 évre száműztem a szekrényem mélyére, mert közben meg jött az egyetem*. Anyu sem kedvelte, mert a vasalása kész katasztrófa volt, ráadásul pamut lévén könnyen gyűrődött. Viszont ez a kellemetlen perceket okozó és kényelmetlen ruhadarab szeptember első hetében bizony újjászületett. Az előttem kint tanuló társaim figyelmeztettek ugyanis, hogy szükségem lesz majd kint népviseletre, így augusztus végén beszereztem a kékfestő anyagot (nagyon tetszetős kis mintával), illetve felkaptam a matrózblúzt (mondván, hogy majd csak jó lesz, meg amúgy is, legyen végre valami haszna), és elszaladtam vele A Varrónőhöz, Marika nénihez. Csodálatos dunántúlias parasztszoknyát varrt nekem, köténnyel (a csipkeszegély egyszerűen álomszerű!), és a matrózblúzomat is átalakította: az ujját levágta, a V-alakú nyakat pedig ízléses U-alakú nyakká alakította át, és mindkettőre Madeira csipkeszegélyt tett (ezeknek köszönhetően később is jó lesz még). Majd meglepett még a szoknyához illő hajgumival, és egy piros selyem, illetve egy nemzeti színű pántlikával is.

Ilyenkor érzi az ember, hogy falun lakni bizony jó, és hogy igenis van még olyan gyakorlati tudás is a világon, amely az embert örök életére boldoggá tudná tenni, ha a birtokosa lehetne.

Marika néni, köszönöm!

Úgyhogy a népviselet-felszerelésem a következőképpen alakult: kékfestő parasztszoknya, kötény, az újjászületett matrózblúz, fehér táncos harisnya (anyutól), péntő és alsószoknya (Marika néni lányától), no meg anyu kalocsai esküvői mellénye (hét lakat alatt fogom őrizni, minimum!).

*Aposztrofálhatjuk a viselet, pajtásságok-barátságok és az órarend tetszés szerinti kialakításának mérföldköveként is.