EÜ vizsgálat japán módra

Még október végén behívtak minket EÜ vizsgálatra, hogy leellenőrizzenek minket, megnézzék, történt-e valami velünk mióta leadtuk az orvosi papírokat (vagy esetleg füllentettünk-e valamit).

Na, most az egész úgy nézett, ki, hogy egy szép szerdai napon (valamiért szeretik nagyon a szerdákat, pont a leghosszabb napunkat választják mindig az ilyenekre...meg aztán mindig a kedvenc tanárunk órájáról hiányzunk...) ebédszünetben levonultunk a 4-es épületbe, ahol még kb. sosem voltunk, és megkerestük a földszinti folyosót (ami igazából félemeleti pinceszint, mert az egyik feléhez lépcsőn kell lemenni, a másik felén meg az udvarra simán ki lehet lépni, ugyanis a kampusz enyhén lejt). Már gyülekeztünk is, európaiak, ázsiaiak, mindenféle nemzet. Becsekkoltunk, és megkaptuk a kis pálcikánkat, végén egy vattapamacsocskával, ilyen kis bizonyítékos zacsiban, aztán mehettünk a mosdóba.

Mondjuk ezt értékeltem, mert míg odahaza vagy üvegben viszed be, vagy egy kis műanyag pohárkával sasszézol a rendelő folyosóján, addig itt csak becélzod a pálcát, ami olyan hosszú, hogy a kezedet csak komoly erőfeszítés árán tudnád eltalálni, végül beteszed a bizonyítékos zacsiba, lezárod, és leadod. A néni belepottyantotta az idikátort, a pamacsot áthúzta rajta, és már ki is derült, hogy egészséges vagyok. Aztán megmérték a magasságunkat ilyen gépes mérnöki cuccal, testsúlyunkat. (Jelentem, végre hajszálpontosan tudom, milyen magas vagyok :-D ) Végül beállítottak minket ilyen 80-as évek stílusában készült kis mentőkocsiszerűséghez. Ami bizony a röntgenautó volt. Besétáltunk, papírkát beadtuk az előzőleg kiküldött tüdőadatainkkal. Aztán mehetett a felül semmi-módi, ámbátor, itt nem kell a csupasz mellkast rácuppantani a gépre, hanem kaptunk kis kórházi köpenyt, amit fel kellett venni. A doki kedvesen mondta az instrukciókat, majd a vizsgálat végeztével megkaptuk tőle is a pecsétet, hogy rendben vagyunk. Miután mindezzel végeztünk, kaptuk a papírt, hogy jövő héten ugyanekkor a nővérszobában jelentkezzünk.

Úgyhogy egy hét múlva szerdán megint ebédszünetben megjelentünk, kitöltöttük a volt-e valami betegségünk kérdőívet (megjegyzem, eléggé nyilvánvaló volt, hogy azért kérdeznek bizonyos tüneteket, hogy megtudják nem szedtünk-e össze érkezésünk óta egy kis dengee-lázat), és a dokinéni meghallgatta a szívünket, aztán kikérdezett minket, hogy a gyógyszerekkel hogyan állunk,végül szabadok voltunk, mint a madarak.

Én pozitív élménynek éltem meg az itteni vizsgálatot, nem volt semmilyen furcsa izgalom, vagy idegesség, nem úgy, mint otthon.